Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Bata Imre: Nyelvbölcseleti fragmentumok Németh Lászlónál
írhatunk. Az élet és a gondolkodás azonos mivoltából kiindulva, a közvetettség szerint a küzdő szerkezetek analogonjaként veszi a nyelvet, mely ilyenformán individuális szerkezetnek minősül: struktúrának, s a struktúrák összehasonlítása egyrészt nyelvtipológiát eredményez, másrészt pedig fölveti a metanyelv megkonstruálásának szükségét. Páratlan gondolati teljesítmény, ha meggondoljuk, hogy eltekintve a legújabb hazai törekvésektől, a nyelvtudományi hagyományban csak Gombocz Zoltán és Laziczius Gyula, legfönnebb Csűry Bálint volt tekintettel a nyelv bölcseleti indíttatású szemléletére. Arra a szintetikus módszerre, mely nem a nyelvelemet, hanem a mondatot vette kiindulásul. Németh László — mondottuk — nem ismerte ezeket a törekvéseket, és Karácsony Sándor funkcionális nyelvtana is később jelent meg, mint a korai nyelvészeti fragmentumok Németh László esszéiben. De nem ismerte Németh László az egyetemes nyelvtudomány modern törekvéseit sem, amelyek már a tízes években képződni kezdenek, hogy fölépüljön mára a modern nyelvtudomány bölcseleti eredetű néhány koncepciója. Korányi bűvöltjeként nemcsak a nyelvészet körén építi a maga gondolati bázisát. Ritmuselmélete — láthattuk — ugyanitt ered. Az irodalomkritikus „házi esztétikája” nemkülönben. „A műalkotás jól előkészített varázslat. Elvarázsolja a műbe sodródó elemeket: a szó elveszti szótári jelentését, a modell megsemmisül a hősben, az eszméket új sugárkor özönli körül. Mi varázsolja el ezeket az elemeket? A műben szövődő kapcsolatok. A mű nem sorakoztat, hanem kapcsol. A műben semmi sem marad magára, hanem minden valami más rész felé mutat. A mű sokszorosan rendezett élet. Minél magasabb fajta ez a rend, minél sűrűbb a kapcsolatok delejhálója, annál több reménysége van a műnek, hogy olyat közölhet, amit írója a mű nélkül sosem közölhetett volna. Remek az a mű, mely írója nélkül is megél A tervbevett kapcsolatok újakat fiadzanak; előreláthatatlan vonzások keletkeznek, amelyek váratlan szárnyként nyílnak szét, s a művet a költő melengető kezéből nem sejtett magasságokba rántják” (Két nemzedék 312—313). Be kár, hogy Németh László nem lett nyelvész — sóhajthatja a nyelvészet igézettje. De a kritikus is sopán kod hátik. És ajvélkodik a modern szociológia művelője, mikor olvassa a A Medve utcai polgárit, mert fölfedezheti abban is a módszertani előrelátást. Németh László roppant agyveleje hatalmas előrehaladást tett metodikailag Korányi inspirációjára az emlegetett összefüggésekben. Ez Németh László gondolkodásának szerves erejét, átfogó képességét egyaránt bizonyítja. A magyar irodalom e nagy mindenese ugyanakkor a legindividuálisabb — a legjellegzetesebb! — jelensége is a huszadik századi magyar szellemnek, hogy ily pazarló. De az sem elhanyagolandó szempont, ahogy e nyelvészkedésből az író megítélhető. Az irodalmi modernséget, korunk jellemző művészi magatartását úgy is definiálhatjuk, milyen kapcsolata van a művészet tudatának anyagához, írónak a nyelvhez. Modern író, akinek a nyelv problémájává lett. Nem természetes közege többé, de átfogandó kérdése, kísérleti médiuma. Németh Lászlónak is. Nem természet és nem végtelenség számára a nyelv, hanem kreáció és véges rendszer. Jeltan és struktúra. S az volna most a következő lépés, hogy a nyelv, mint probléma hogyan mutatkozik, mutatkozik-e a szépíró — a regények és a drámák — nyelvalkotásában. De ez már egy másik tanulmány tárgya. 47
