Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Bizakodó Alföld
HÁZAI TÜKÖR ZOLTÁN ZOLTÁN Bizakodó Alföld A Türelmetlen Alföld című tanulmányom eléggé elszomorító és kilátástalan képet festett az alföldi városok —főként a mezővárosok — többségének helyzetéről (Kiskunság, 1967. október). Ebben az időben, néhány évvel a mezőgazdaság nagyarányú szocialista átszervezése után, az alföldi mezővárosok amúgy is lassú fejlődési ütemében egy olyan megtorpanásnak lehettünk szemtanúi, amelyet jószerével még stagnálásnak sem lehetett nevezni. Éreznünk kellett, hogy ebben az időszakban a mezőgazdaság magas népességeltartó képessége véglegesen lezárult és kifulladt. Az ipari forradalom visszavonhatatlanul elérte a mezővárosokat is, és azok korábbi hagyományokon alapuló társadalmi-termelési struktúráját végleg felborította. A gépesítés és a nagytáblás gazdálkodás emberek tízezreinek munkaerejét tette feleslegessé. Az Alföld népességét ez a forradalmi változás újabb tízezrekkel csapolta meg, akiknek az ország más, iparosodottabb részein kellett munkát keresniök. Azt a tény tehát, hogy itt egy soha vissza nem fordítható változás következett be, mindannyian tapasztaltuk, azt azonban, hogy ez a folyamat milyen formában fog a végkifejlődés és a kiegyenlítődés állapotába jutni, akkor még nem mérhettük fel pontosan. Ezért láttuk ezt a helyzetet a mezővárosok szempontjából nemcsak egy kicsit elszomorítónak, hanem kilátástalannak is. Az sem volt kétséges, hogy a legnagyobbak (a megyei jogú városok és megyeszékhelyek) ezt a folyamatot vérveszteség nélkül fogják megúszni, sőt profitálnak is belőle, hiszen a felszabaduló munkaerő elsősorban a megyeszékhelyek felé orientálódik. Ezeknek a városoknak ugyanis már volt olyan ipari bázisuk, amely az öntörvényű, természetes fejlődés során is jelentős tömegű munkaerőt képes felszívni. A járási jogú mezővárosok többségét azonban készületlenül érte ez a változás. Ipari fejlődésükben az első ötéves terv létesítményeit kivéve különösebb fejlődés nem mutatkozott, miután a második hároméves és ötéves terv főként rekonstrukciós jellegű volt. A lélekszám csökkenésében bekövetkező veszteség tehát elkerülhetetlen volt, és ez különösen a 60-as évek első felében volt nagyméretű. Az évtized végére azonban a munkaerő területi elvándorlása egyre inkább a kiegyenlítettség állapotába jutott. Ezt bizonyítja az is, hogy amíg a gazdasági reform bevezetése előtt munkanélküliség keletkezésétől tartottunk — ameny- nyiben a vállalatok a termelés racionalizálásával kapcsolatos feladataikat túlhajtják —, addig jelenlegi munkaerőhiányról, a szabad munkaerőforrások nagymértékű kimerüléséről beszélünk. A statisztikai adatok tanúsága szerint 1960—1970 között hét alföldi megye közül ötnek a lakossága hetvenhatezer fővel csökkent. Ezek a megyék: Békés, Hajdú, Bács-Kiskun, Csongrád és Szolnok. Szabolcs-Szatmár megye népessége ugyan hatezer fővel nőtt, de itt is jelentkezett viszonylagos csökkenés, mert a népesség természetes szaporodása ennél jelentősebb volt. Egyedül Pest megyében mutatkozik nagyarányú növekedés nyolcvankilencezer főnyi pozitív egyenleggel, ami azt bizonyítja, hogy az Alföldről való elvándorlás elsősorban itt, a „főváros előcsarnoká”-ban csapódott le. A mezővárosok urbanizációs elmaradását — a kor követelményeitől — mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy a saját mezőgazdaságukból felszabaduló munkaerőt sem tudták megkötni, iparukban foglalkoztatni, nemhogy környékük munkaerő-feleslegét fel tudták volna szívni. Az urbanizálódásnak az anyagi, városképi fejlődésén túl egyik legfontosabb mutatója, hogy a város mennyire tud „megkötni”, vonzani. Azoknak a városoknak az urbanizálódásával kapcsolatban ugyanis kételyeink lehetnek, amelyeknek népessége csökken vagy stagnál. A városfejlődésének emberi, társadalmi vetülete abban jelentkezik, hogy az emberek szeretnek-e vagy egyáltalán tudnak-e maradni városukban, hogy a város ki tudja-e elégíteni személyes és egyéni fejlődésükkel lépést tartó igényeiket. Miután az alföldi mezővárosok többsége ezeknek a jogos emberi igényeknek — különösen a foglalkoztatásnak — jó részét nem tudta kielégíteni, a népességgyarapodásból nem részesült, sőt a vesztesek listájára került. Jelentős népességgyarapodásra a 60-as években csak a megyeszékhelyek tudtak szert tenni, amelyekben már az 50-es években megindult az urbanizálódás erőteljesebb hulláma. Nemcsak több üzem települt ezekben az években e városokba, hanem megkezdődött azoknak az alapközműveknek és egyéb járulékos beruházásoknak az építése, bővítése is, amelyek nemcsak a nagyipar, hanem a nagyobb népesség befogadására is alkalmassá tették. Ezt bizonyítja az új lakótelepek gomba módra való kialakulása is. 48
