Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 1. szám - Ördögh Szilveszter: Kínlódások
évszázadokra ismét nyugodt mederben haladjon az ember lelki élete — hisz Így a harcok is igazságosak. A barokk volt az utolsó bástya, azóta . . .?! Előre, hátra!! Új hitet teremteni! Várni napjainkban újra a Megváltót!! Hányszor gondoltam, hátha én vagyok. Csak merni kéne. Halottat mások szeme láttára életre szólítani. De nem merem. Gyáva vagyok. * A fájdalom szül szépet. Csak a fájdalom. * Miért nincs bennem elegendő alázat a Világmindenséggel szemben! Tudom, hogy tehetetlen vagyok a Végső Kérdés előtt, tudom, hogy képtelen gyöngén állok akaratom mohó butasága előtt. És nincs erőm, hitem ahhoz, hogy beismerjem: senki vagyok, egy valaki, aki kicsi. * Hatalmas bizonytalanság. Beszéltem S.-kel, kijött a klinikáról (K. és Gy. is benn volt). Utána B.-val: „Én nem fogok az ideggyógyászatra kerülni!” — K. csupa-csupa barna és új rajta minden, most már úgy mondja: „drága gyerekem”, cigarettát kér, okos ,azt mondja, az irodalom központúsága a mi XX. századunkban az etika sugallatában állna. Ez valószínű így is van. Beszélek, hallgatom N. G. B.-t, szól a hóról, az őszről, a maxiról, a mágiáról, a szerbekről és horvátokról, a biedermeyerről, a boszorkányokról, zenéről és képzőművészetről, nyelvészetről és annak funkciójáról, a tudni nem érdemes dolgok tudományáról, mosolyog, haját simítja lehajolva, nadrágja fényes, keze foltos, haja lassan őszül, szeme kérdez, érdeklődik, mi figyelünk rá. Pozitívizmust emleget, Hegelt, Schopenhauert. Reviczkyt és Aranyt, néha marxizmust. Talajon áll. * Magyarázkodom. Foltozom magam. Okosnak hihetnek, okosnak tűnhetek. Okos — a tudományos gondolkodás vezet. Alapkérdések! — Inkább az itt és most, hic et nuncü! Ez kicsinyesség! Provincializmus! A vidék a vidéki városhoz képest, a vidéki város a fővároshoz képest, a főváros a nyugati városokhoz képest, a nyugati városok a keletiekhez képest, a keletiek a múlthoz—jövőhöz képest mindmind alárendelt. Mindenki keresi az archimedesi pontot!! Kifordítani sarkából a világot! Élni — ha már élek — másnak nem ártani — hinni, akarni, dolgozni? * Ma már látszólag nincs semmi, ami kívülről kötne, meghatározna, amitől akaratlan vagy ösztönös akaratlan függenék. Már külső emlék a nagyapa, anyámék külső lelkiismeretfurdalás. Eddigi évek — mind a múlt napok sorvadása. Ezelőtti jómagam sem én vagyok, hanem az, akire visszaemlékszem, ahogy a gondolataim visszatapintják bennem azt az embert, akiből a mostani gondolat lett. Ha ma függök valamitől, ha gyökerezem valamiben, akkor csak a gondolataimra tudok támaszkodni — márpedig a gondolat csak akkor állandósul, ha a tettben elvész, föloldódik. Amúgy pusztán nagyon is kételhető az ereje, nagyon is ingatag a biztonsága — nem talaj, inkább csak trágya, mit szükségképpen talajnak hisz-nevez az ember. Nincs köröttem föld, ami kötne, úgy érzem, nem folytatok semmit. Ha lenni akarok hathatósan: teremtenem kell. Földet, mítoszt, valóságot! Mítoszt? Földet! Valóságot? (!) * „Meghaltak mind a nagy forradalmárok!” Már nincsenek hősök. Én még nem láttam forradalmárt, csak képről, plakátról. Pedig úgy harsogják: forradalmi korban élünk. A technika, a tudomány, a gyorsuló idő, az Émber, „A változó falu”, a város, az ország! A fülemben unott, utált slágerként cserélődnek a megfoghatatlan fogalmak, a dicsőségek, agyam őrzi és fölfedi naponta a múlt ellentmondást., csíratorzóját a mának, és a kezem, a szemem biztos útra, kézre, szóra pillantásra nem talál. „És csönd van és hó, és tél és halál ... — és újra tavasz jön, amint szokás.” * Persze — ha tehetnék is, mit tennék?! Újjáformálnám a társadalmat! Lenne merszem, bátorságom, felelősségem?! — radikalizmusomat is csak a szám mondja el, cselekvésem-alkatom a fontolva haladást, a ne filozofálj, építkezz-t, a magába fordulást kívánja inkább — elszigetelt, de értékes magányt, mely köldökzsinóron táplálkozik más végvárakból. De nincsenek illúzióim ma, most, itt a közösséget illetően. Úgy hiszem, szkeptikus és pesszimista is lettem — noha érzem és tudom, hogy gyávaság a reményt föladni. Hemingway, Solohov, Madách és mennyi példa! Ezért vitázom hévvel, hittel — négy- szemközt. Ahogy hozza majd az idő. Addig tanulni, építkezni. * Nálunk a vallás szokás volt, nem öntudat. Az ember e világban közelebb kerül a másik emberhez, mégis elidegenedettebb. A haladás srófolta össze őket, nem belső igény, emberi szó, értelem, érzés. Egyénből tömeg lett, az egyén föloldódott. 23
