Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (II.)

egyik alkalommal. Apám bármennyire is nem filozofálta az életet (csak öregségére hajlott erre, de erről is később még), Anyám sokszor, ó, de sokszor kimondta a legnagyobb filozófiai tételeket!

Voltak Asszonyok az Apám életében? Voltak. De nem úgy, ahogyan az asszonyok remélték, szerették volna. Apám nagyon tudott szépet mondani. Apám nagyon szerette ezt a fogalmat: asszony. Olyan imádattal volt minden asszony iránt, ahogyan csak a régi magyarok tisztelhették, félték, remélték Boldogasszony Anyánkat, avagy a még régebbiek Anahytát, a magyarok istenasszonyát. Voltak, persze, mint ahogyan mindig vannak olyan asszonyok, akik azért csimpaszkodtak volna a nyakába, hogy valamit elérjenek. Ha másképpen nem tudták önmagukat „kifutni”. Apámmal sokszor beszélgettünk úgy a hetvenedik éve felé levő időkben, amikor még teljes egészében benne élt a világban, a nagy zajlásban, hogy érdekes és egyben félelmes dolog az, hogy az asszonyokat, a nőket, akik valamit is elérnek — kivéve a nagyon reális életpályát: tehát tanárnő, ügyvédnő —, egyszerűen a valakihez (férfihoz) való kötődés, emelheti csak fel. Hogy az ember önkéntelenül is azt keresi, hogy ez vagy az a nő kinek a szeretője, hogy felül tudott kerülni. Tehát még csak nem is a szerencse párosul a tehetséghez vagy adottsághoz, hanem a szerető. Tulajdonképpen nem az a kurvaság, ha lefekszik valaki, szerelemből, ösztönből, hanem az érzelemnek valamiért való odadobása. Hamis így ez a világ.

Hol van itt az egyenjogúság? Apám nem hitte, hogy ez a jelszó olyan értelemben, ahogyan a jelszó hangoztatja, valóra válhat. Azt is mondotta, hogy a nő azért nem tud valamely művészi pályán annyira fent lenni, mint egy férfi, mert az újra és újra visszatérő, mái napig sem megmagyarázott, teljesen az időhöz, tehát a természet jelenségeihez szabott baja idején olyan felmérhetetlenül belélobban a világba, ami egyben csodálatos érzések, félelmek, nagyszerűségek halmaza, de egyben ki is esik a való világból. Az igaz, hogy ezen időben olyan érzésekkel érzi a világot, mint egy férfi sem képes. Ezen a ponton tud mélyebbre menni, mint a férfi, de mindez csak részlete a valóságnak. Bonyolult dolog ez. Megírhatatlan.

Asszonyok, arcok vonulnak előttem . . . Tiszta, valóban szép érzések, kivirágzók, mindent elborítok . . . Egyik Anyámat ápolta a régi időben, rajongással szerette Apámat, s mai napig is engem. Semmi nem volt köztük abban az értelemben, ahogyan ma a szerelmet mondják, hiszik. Felnevelt négy gyermeket . . . Olvassa a könyveit, minden sorát Apámnak, s szereti a világot, az embereket. . . Volt olya i — egyre emlékszem —, hogy „majdnem sikerült neki” a csimpaszkodás, merthogy akkor készítették a Talpalatnyi földet, s remélte, hogy majd ő is szerepel benne. Én akkor férjnél voltam éppen, vidéken éltem, csak eljártam Anyámékhoz, Pestre. Mi, gyerekek, „igaziak” és csak „pártfogoltak”, mert mindig volt, szinte máig, három-négy fiatal, akik körültünk, a családban éltek, kosztoltak, vagy csak idetartozónak érezték magukat, mint a darazsak leptük el a „nőt”, s „nem átallottunk” még hangos megjegyzéseket sem tenni rá az utcán. De nem is ezért „kopott le” Apámról. Nő s férfi-konfliktus csak egyszer, ekkor volt közöttük, s Anyám a megtartó erejével, a nagy,igazi tisztaságával, tehát a legszebb és legnemesebb érzéseivel fogta meg az Apám kezét. Na de, ez valóban csak a kettőjük dolga. Akadt persze olyan asszony is — pár évig a titkárnője volt —, aki azt híresztelte igen tág körben — hiszen a titkárnőknek mindig tág körük van —, hogy tulajdonképpen ő „segítette” írni a Talpalatnyi földet. Nem zavarta, hogy az még a háború alatt íródott. Ezeknek az asszonyoknak persze „ki akartam venni a szemét”, közönségesen és radikálisan. És ezt mondtam is Apámnak, és háborogtam, mire Ő nagyot nevetett. „Jaj, gyerek! Piszlicsár dolgokkal nem érdemes foglalkozni! Az embert a kis ügyek cibálják szét. Az ember az erejét a nagy dolgokra tartogassa. . .” — hajtogatta, sokszor, ha valami valóban jelentéktelen dolgon háborogtam. Igen, szem kell hozzá, hogy meglássa az ember azonnal, nyomban valaminek a jelentőségét vagy jelentéktelenségét. Nagy ügynek látszó dolgok is eltörpülnek az idők múlásában. Látni s hallani tudni kell. Vagyis jól látni és jól hallani. Ami a valóság. Ez érvényes a társadalmi jelenségekre is, nemcsak az egyénre.

Vajon kiváltság-e, ha valaki jól lát és jól hall? Nem inkább az önmaga „nevelése”, az önmagába való hallgatózás és látás eredménye? Nem tudom helyére tenni, hiszen Apám az ostrom után többször mondotta, hogy vajon miért is van az, hogy Ő, s mi megmaradtunk, sok más, ezer nagyszerű ember pedig elpusztult.

Tizennégy éves voltam — 1937-ben —, amikor egyik Kelet Népe-estre Apám ráfizette az egész évi búzánkat, tehát a kenyerünket, amit a földünk termett. Ez évben volt az, amikor „nem volt karácsonyunk”, egy kiló narancsot vett Apám, se fa, se más ajándék, még könyv sem, amit pedig minden évben, minden ünnepkor kaptam, kaptunk. Egy fazék töltöttkáposzta, egy tyúk levesnek, s kalács. De kell-e ennél nagyobb ünnep? Amikor végtelen a csend a házban, kint tombol a szél, de fent, nagyon fent az alacsony kapu felett, és meleg a kemence, s Apám éppen úgy tudja melegíteni a talpát az oldalán, mint máskor, s Anyámmal fehér takaróval terítjük le az ágyakat, s Nagyanyám bemeszelte a kemencét, a padkát, s itthon vagyunk, Palkó is, én is, s az asztalra borított narancsok gördülnek, s Anyám befőttet hoz be a kamorából, amit „kérvénnyel” kértünk Palkóval. Ezt szoktuk, ha játékkal kértünk valamit Anyámtól. Nagy ív papírra írtuk, három sort! Volt, hogy befőttet kértünk, volt, hogy abból a kenyérből kértünk, amit Nagyanyám Magurának sütött, ami félig máié-, félig búzalisztből készült, s ami igen jó volt! De így kértünk, játékkal engedélyt sokszor, hogy csavaroghassunk ... na, persze, az írási vágy különböző formákat ölt az emberben! Közlési vágyat. Hiszen az írás: valami, ami kikívánkozik az emberből.

22