Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (II.)
mat. Az érkezése is mindig ilyen volt. A ruhadarabjai, ahány, annyifelé tette le, mindig keresett valamit, pedig Anyám mindig a kezébe adta. Egy „nem köszönő” elmenésére emlékszem. 1941- vagy 42-ben lehetett. Nem tudtam még jól gépelni akkor. Vagyis azt az őrült iramot, amit ő diktált. Egy idegen szónál elakadtam, hiszen az gépelve nem olyan egyszerű. Hiába egyszerű a szó, hogy. alias. Ezt kellett írnom — valakinek levelet írt —, s a nagy lendületben meg kellett álljak, hogyan is kell leírni. A pillanat tizedrésze a gondolkozás, s máris kiesett Apám a lendületből. Az, hogy haragszik? Nem kifejezés. Valójában Ő nem haragszik, tudom, csak elviharzik, otthagy engem, s én sírok, sírok az alkonyatban, őszben. Be is esteledett, mikor Apám jött haza — Oláh Béláéknál volt —, elébem önt egy zacskó fügét, s nevet, amolyan tört nevetéssel. Én még mindig a könnyeimen át nevetek hozzá, de jó, hogy hazajött! Előfordult aztán, amikor már remekül gépeltem, vagyis úgy, ahogyan csak a szavak, gondolatok ömlöttek Apámból, hogy egy cikkben egy idegen sziget neve szerepelt. A ritmusért írtam csak le, hogy majd kijavítom, mert erre az időre már megszoktam, hogy inkább kihagyok egy szót vagy nevet, amit nem értek, s aztán majd nyugodtan kijavítom. Hogy apám ne essen ki a diktálás lendületéből. Igen ám, de vendégek voltak, s Apám nyomban megmutatta a cikket, javítatlanul. Rettentően szégyel- tem, tudtam, mit gondolnak rólam, „műveletlen” vagyok. Hogyan is értették volna meg, ha magyarázom is a dolgot. De mindebben az is érdekes, hogy most mégis fellapozom a Horovitz: Idegen szavak magyarázatát, hogyan is kell leírni, hogy alias. S íme, az első oldalon olvashatom: Cs. Nagy Lajos, Biharugra, 1944. márc 17. „Vagyis”. (Így mondta, írta Apám mindég, ha valami számára fontos dolgot akart a következőkben mondani.) 1944-ben a könyvtárát széthurcolták. S Lajos, a szomszédfiú egész ládányit vitt át, többek között ezt az idegen szavak magyarázatát is. Persze hogy nem adta mindet vissza, amikor mégis hazamentünk. Na de minek Lajosnak ez a könyv? Mert teljes egészében mái napig sincs megírva ez az idő. Apám az Isten malmaiban legtöbbet mondott el erről, mindenki másnál többet. De a bejegyzés szerint a „Görög hétköznapok”-at olvasom, s hogy izgat a kérdés: a ma asszonya hétköznapjaiból mi a maradandó. Nemcsak a tárgyi világban, ez nem úgy érdekes, mint ahogyan ma sem az már a tegnap asszonyából. S itt jön a kérdés, a szellemi, érzelmi világunk mi s mennyit ér. Általában Anyám, aki négy elemit sem járt a tanyasi iskolában, s aki a helyesírással ma is bajlódik, nem „ösztönösen” rakja helyére a dolgokat, embereket, jelenségeket, hanem ésszel, emberséggel, jósággal, hogy ez is azt bizonyítja, amit Apám vallott: az ember, minden ember sokkal több, mint aminek látszik. Anyám az az asszony, akit valóban csak nagy szerelemmel lehet szeretni, mert az összes asszonyok valósága, nagy tisztasága. Amolyan közepes érzés egyszerűen lepereg róla, nem létezik. Az ereje: életeket megváltó erő. De a szavak helyett csak beszéljenek a tények, történések. Ezért is, mindig nagyon szégyeltem, ha éppen szerelmes lettem valakibe, mert úgy éreztem, meg sem közelítik Anyám érzéseit, s kicsinek éreztem az enyémet, restellni valónak, hogy belőlem csak ennyi futja. Olyan fenségesen tisztán szerettem volna szeretni, mint Ő. Csakhogy éppen ő mondotta: „Csak akkor érdemes szeretni, tehát önmagunkat feladni, ha van kiért, miért.” Bár megértett, és velem érzett — mindenkivel vele érzett örömében, bajában —, ha hasonló gyötrelmeim voltak, s Apám, akihez pedig a legközelebb álltam érzelmileg a világon, soha „nem értett meg”. Hogy inkább egyedül legyen az ember, ha érdemtelen az illető a szeretetünkre. Elhittem neki, bár sok vitánk volt ilyen alkalommal, hogy hiszen mindenki maga érzi és éli az életét. Apám azt hajtogatta: akarat kérdése mindez. Rendezni kell az embernek az érzéseit is, válogatni, mint a borsót: az ocsút, szemetet csak hadd hordja el a szél. „Szélbe szórni az álmokat. . .” s hogy hány álmot, vágyat kell így a sammibe engedni, míg az ember megtarthatja az igazit, a tisztát... Nézeteltéréseim szinte csak ilyen esetekben voltak Vele, más jelenségben soha. Irigyeltem volna Anyámat? Nem. Csak a magam éíete kicsiségét éreztem jobban, százszorta jobban. * Apám hitte, vallotta, hogy a család a fenntartó erő minden társadalomban, minden időben. És olyannak kell lennünk, hogy a gyerekeink ránk figyeljenek, merthogy mi tudunk adni nekik valamit, ami kíséri életükön. Apám élete alkonyán, vagyis 1970 nyarán szinte minden beszélgetésnél felhozta, bizonygatta, hogy Anyámat szerette mindig, nem volt az életében több asszony ennyire teljesen, oszthatatlanul. Ezt pedig soha nem kellett bizonyítania, magyaráznia, mert attól az időtől, amikor kiszakadt a nagycsaládja lehúzó hínárjából, mindig, mindenben csak Anyámra hallgatott. Még ha a régi időkben a komákkal betévedt is valamelyik kocsmába, akár a Hangyába, akár Winklerhez, Anyám egy idő után szép, teljes mosolyával odament hozzá, vállára tette a kezét. Apám már állt fel, s akármilyen vad is volt az elkeseredett, égre lökődő „hangulat”, jött haza Anyámmal, aki már odatette a tejescsuprot a kályhára, s Apám megiszogatta, s másnap a reggel teljes derűvel és új lázzal borult rá. Akár mégha munkába ment is valamelyik közeli vagy távoli faluba, tanyára, akár később, ha az íróasztala mellé ült. „Nem volt más az életében? Nem, mert mindig visszarántottam, ha nagyon elnyargalt. Ilyen emberekben a szerelmi érzet is fokozottabb, vagyis — tévedés ne essék! — nem »ideál« kell nekik, ahogyan hangoztatják, hanem az önnön érzéseinek a legmagasabbra való felfokozása” — mondotta Anyám 21
