Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (II.)

hiszen Édesnagymamám fakó-kék szeméből potyogtak a nagy, nagy könnycseppek. S Apám szó nélkül, elborult arccal vágta, vágta a földet az Édesnagymamám panaszában, hogy Anyuka beteg, mindig beteg ... De nem sajnálatot éreztem, hanem a lázadást valami ellen, ami megzavarja az életrendet. Nem mondok ítéletet sem őfelette, sem mások felett, akik körültünk így vagy úgy, de vádoltak, kerestek, mást akartak, hittek, lázadtak, legyen az a családhoz tartozó ember is, vagy a barát, akiket Apám szeretett, vagy akár a testvérei, akiket jósokáig a szó szoros értelmében kiszolgált az első időkben, még ellenünk, Anyám s a gyerekek ellen is. Hiszen mi vagyunk, mint a szíve, vérkeringése, de a testvérei, a lányok elég zilált körülmények között élnek, vannak, különösen Erzsiké néni — a húga, aki kilenc évvel volt fiatalabb, mint Ő, s aki az Édesnagymamám s Szabó nagyapám igen hosszú „haragban levése” után született, s akit Apám nagyon szeretett — „rosszul él” a férjével, Czellér Lajossal, talán ebben az időben már válik is. Apám soká jött rá, hogy a szeretet féktelen adagolása szétcibálja az embert. Abban az időben még így tanított, így láttam, hogy szeretni, nagyon szeretni, segíteni, szétosztani önmagunkat... ,,A bajba jutottakat veszni ne hagyjátok”... alapon. Önmagát, hitét soha nem adta fel, de az idők múlásával kicsit belefáradt ebbe a nagy szórásba.

De ezen időben oktatott engem — nem értettem, miért —, kicsit mintha önmagát vádolná, hogy én vagyok a család cselédje. Nem rossz értelemben, de mindenkinek kedve, hangulata, baja, öröme egyengetője. Ó tanított pedig rá. De ekkor már azt hangoztatta, hogy egy ponton túl nem lehet feladni az embernek önmagát, erejét, tehát könyörtelennek kell lenni, ha úgy tetszik, önzőnek, mert egy ponton túl jónak lenni a legnagyobb marhaság. De mire Ő erre rájött, akkorra a nagy családja szinte megette az életét, mint a szú áfát. Hiszen Erzsiké néni éppen az Apám határtalan szeretete nyomán, még a vasalót is elvitte a háztól annak idején, mondván, ahhoz neki van joga. Nem maradt egy pohár, egy tányér, csak emlékszem, egy vaslábas, egy kis vasfazék, s pár „vászonfazék”, két tepsi, a dagasztóteknő, egy zöldmázas „mézes" fazék (ma is megvan a cserépgyűjteményemben) mindössze. S Anyám, aki a családja ellenére ment férjhez, nem kapott otthonról semmit. Nem asszonyi kicsinyességből sorolom ezeket, csak jellemzésképpen, mennyire kihasználták Apámat a lánytestvérei, és általában mindenki. Mert az a természetes, hogy Ő adjon, hiszen neki van, nemcsak anyagiakban értelmezve, hanem: benne ez az élet értelme. 48—49-ben sokat vesződött Apám egy emberrel, aki a valamikori kertészházba költözött, de semmi ellenszolgáltatásra nem volt hajlandó a budai házban. Természetes volt, hogy jött, s a zsákból mert tengerit, hiszen Apám úgyis ad! Adott villanyt, telket, bútort, állást, s amikor már elviselhetetlen volt a viselkedése, s szóváltás tört ki: „A szocialista embernek így kell viselkedni! — vágta hozzám —, természetes, hogy adjon!” De ez az ember adni azt adta viszonzásul, hogy feljelentette Apámat, hogy „júrokat” rendez, s általában mindenkit feljegyzett és „bemondott”, hogy kik járnak hozzá, kikkel érintkezik. És jellemző, hogy amikor Apám egy-egy külföldi út előtt állt, ettől az embertől „kérdezték” meg magatartását, hogy vajon alkalmas-e a külföldi kiküldetésre! Na de, ez már a Rákosi-idő. Amikor „fenékkel fordult” fel a világ. Amikor otthon

— itthon sem — lehetett véleményt mondani, igazán gondolkozni. De erre is rákerül a sor, ha élünk.

Hogy Anyámat mennyi bántás érte, azt csak Apám tudta igazán. Ezt is helyére próbálta tenni, mint

minden más jelenséget az életben. És Anyám, a minden asszonyok nagyságával élte az életet. Egyik feljegyzésem szerint 1961. január 26-án, tehát a megszokott Pál-napi vendégség után beszélgettem Anyámmal, s megdöbbentett az a nagyság, ahogyan ő mindent fogad. És nem önmagáról beszélt tulajdonképpen, hanem az asszony kötelességéről, feladatáról.

De a jelzett Pál-nap. A pesti Pál-nap. Immár évek óta a leszűkült baráti kör, 5 házaspár jön köszönteni Apámat. Ő már jó tíz éve nem iszik, csak úgy, koccintgat. A barátok, mind ahány, jóval fiatalabbak — mindig fiatalabbak voltak a barátai —, isznak, persze, ihatnak. Van bor is, keserűség is vagy öröm, kinek milyen a hangulata. Egyikőjük kicsit jobban „beszítt” a kelleténél, a felesége nem is annyira dorgálja, mint könyörtelenül a szemébe vágja: részeg disznó! A férj nem sértődésből, csak mérhetetlen keserűségében, gyalog nyargal le a Diana-lépcsőn. Anyámmal a jelzett napon sokat beszélgettem. Pedig általában inkább Apámmal történtek a nagy beszélgetések, Anyámmal kevesebbet, hiszen Őrajta „állt” az egész életünk, tehát a mindennapi tennivalók özöne. Na de . . . nem párbeszéd formájában jegyeztem fel, csak a lényeget. „Nem fogalmazták még meg az asszony »fogalmát«.” Érdekes, hogy az Apám körüli rajongást, bámulatot, az iránta való határtalan szeretetet az Anyám hite, szépsége, szeretete növesztette bennem naggyá. Azzá a rajongássá, amire csak egy asszony képes. Nem, férfi teljes feloldódásra nem képes. Apám is így hitte, s azt mondta, a nagy erő — már akiben van

— a világ dolgaira pazarolódik. Nem azt jelenti ez, hogy nem szereti a családot s nem tesz értük mindent, ami csak lehetséges az életben. Na de . . . valahogy úgy függ az asszonytól a ma s holnap embersége, szerelemben, rajongásban, mint amit Anyám élt... S elmegy vidékre, három napra, haraggal hagyja itt az urát. Nekem ez döbbenet, én soha nem láttam, hogy Apám —Ő ment el hazulról legtöbbször — haraggal a szívében ment volna el. És nemcsak úgy köszönt el Anyámtól, hogy na most is tartsam a megszokott formát, mindig derű telepedett a szívére. „Kézit csókolom, Kiss Etelka!” „Kézit csókolom, Etelka néni”, „Kézit csókolom .nagyságos asszony!” Mondotta sokszor: játékkal, nevetéssel. Nekünk, gyerekeknek is, de az unokáknak is a fejét csókolta meg. Egy rövid simítás a hajunkon, puha csók, s már viharzott is el. Mindig sietve, mindig nagyon felborítva a csendet, nyugal20