Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (II.)
éppen nem a tóparton jöttek vagy mentek a tagra. Itt volt balszomszédja Bikái Gyula bácsi, az Édesnagymamám legfiatalabb húgának, Zsuzsánna édesnéninek az ura, jobbról Tárnok sógor — akinek a bátyja Zsuzsánna édesnéni legkisebbik lányának, Piroskának lett a férje (két nagylánya halt meg Édesnéninek). Tárnok sógor volt az, aki igen szerette a pálinkát (geszti ember), s mikor jött köszönteni Pál-napot, Anyám igen-igen kicsi pohárral töltött neki. De a pohárnak nagy, tömött talpa volt, a sógor nekilendült... ..Ijnye, hájjá...” — méltatlankodott. De a sógor volt az is, akinek mindig olyan volt a tengerije, mintha bánatukban furulyálnának,vagyis mindig satnyák,amiket mindigcsak böngészni lehetett, és az aki egyszer megdézsmálta a lucernarudasokat. Megemelte a tetejét, onnan kiemelt amennyi — szerinte — nem látszott meg, merthogy visszatette mindnek a már időnyomta, barnította tetejét A tagon Apám nem írt, soha. Csak vagy nagyon hallgatott, tehát engedte, hogy a történések, emberek átzúduljanak a szívén, vagy pedig nagy beszéddel: pihent. Míg szalonnát sütöttünk, vagy Kiss Gergély bácsi, a csősz éppen gombát sütött Anyámnak a parázson. Ide ballagtak délben a közelben dolgozó emberek, de ha vendégek voltak, azokkal is kijött Apám. A fák nőttek, a jércék, kakasok évenként változtak, s ebben a változó, bomló világban az írásai túlnőttek fákon, a feszülő égen . . . És az erdőt 45 után kiirtották. A jövés ugyan mégegyszer erdővé nőtt, hogy a határrendezésnél ezt is kiirtsák. Ezt fájlalta Apám, nagyon. Említettem a téesz agronómusának, hogy legalább három jövést hagytak volna meg! Restelték, s valóban — immár a harmadik jövésből — meghagytak pár fiatal fát. Apám betegen jött haza Pestről 40-ben. Anyám főzte a sárgarépafőzeléket, meg a zabpelyhet, közben fejte a teheneket, kelt az özön aprójószág, nőttek a borjúk ... Téli estéken font, kerekes rokkán. Édesnagymamám is font, Ő az angoranyulak szőrét, amit én megkötöttem pulóvernek, zokninak . . . Anyám februárban szőtt.. . Egyszer, egy járvány idején Anyám is beteg lett, belázasodott, ami nála nagyon ritka dolog. Akármilyen beteg volt — pedig sokat volt beteg —, láza nem volt. Dehát most feküdnie kellett. Apám átvette a parancsnokságot. Azt a lótást-futást! És délre semmi nem volt a helyén! Meg is írta egy remek cikkben a Magyar Életben ezt a napot. „Azért történik minden, hogy az írónak haszna legyen belőle!” Igen, ezért a teremtett világ, a jóízű beszélgetések, a szörnyű, háborgások a lélekben, a nyári hajnalok és novemberi alkonyatok, a szürke, kőkemény világ .. . Édesnagymamám tulajdonképpen erre az időre — 1940 — adja át a régi életrendet Anyáméknak. Mikor látja, hogy itt valami nagyszerű van bomlóban. Mert hiszen, amikor 1940 telén megvette Anyám Rózsa Imre bácsitól a Rozit kis borjújával, a Borkával, amit nagy tervek előztek meg, Nagyanyám gúnyosan annyit mondott: „Lesz nektek! Bogaratok se!” De értelmes, érző lény volt Édesnagymamám, s látnia kellett, hogy Anyám végtelen szeretete, odaadása valóban az élet legszebb kivirágzása. Többször volt agyvérzése ebben az időben, mert erős, egészséges asszony volt, s igen szeretett enni. Azt kérte Anyámtól, hogy ezután adja ki neki az ennivalót is, hogy mennyit szabad ennie, mi az, ami elég a létfenntartáshoz. Anyám hát porciózta az ennivalót neki is, mint mindannyiónknak. Apámé mindig a feje s nyaka s még valami szárnyahegye, Édesnagymamámé a melle, mienk, gyerekeké a combja. S hogy Anyám mit evett? Már csak a szárnya maradt... Ebben semmi fösvénység nincs, csak éppen jellemezni akarom, hogy az étkezés sem a létfontosságú dolgok közé tartozott Apáméknál. Jóízűt enni, amennyit éppen kell a szervezetnek, de semmiféle „evést”, nem bírtak elviselni Apámék. Amikor olyan bőségben voltunk, hogy valóban az élet teteje, akkor is mértékkel. . . csak ha vendégek voltak, akkor a bőséges, a túlméretezett evés is hozzátartozott a naphoz. Apám nem válogatott, mindent megevett, amit Anyám főzött. Én ugyan minden házimunkában részt vettem, de főzni csak asszony koromban tanultam meg igazán. Emlékszem, egyszer jött haza valahonnan s mondotta, hogy olyan jó marhapörköltet evett, főzzön Anyám neki! S főzött. „Ez sokkal jobb, mint amit ettem!” De biztos, hogy nemcsak mondotta, így is volt. Igaz, hogy Édesnagymamám annyit evett, amennyit Anyám kimért számára, de azért délutánonként a kötője alá dugott egy karaj kenyeret, s ment a méhesbe. Ott olvasott, imádságokat írt, volt, hogy hangosan zsoltárokat énekelt, a dongók zúgtak, hordtak, munkálkodtak. Egyéb idejében szedte a gazt a kertben a disznóknak, hajtotta a rucát a vályúgödörhöz, szedte a paszulyt, s az augusztusi estéken bontotta, bontottuk a kötőjéből, míg néztük a csillagokkal terhes eget. „Megbékélt” a világgal, s hogy jött, jött a pénz a postán, látta, hogy nem ment tönkre Apám. Amely estéken én képzeletben a Holdon jártam, s le is rajzoltam, s Apám pedig a régmúltról mesélt — ami ritkább volt, mint inkább a jelen dolgairól. Anyámat többször operálták. Kilenc-tíz éves lehettem, amikor először, Berettyóújfaluban. Hogy mikor ment be a kórházba, nem emlékszem, csak arra, amikor szép májusi délelőtt volt, mi, kisiskolások kirándultunk, s délben jöttünk hazafelé, szétszéledve, kis csoportokban ténferegtünk ... Ilonka, a Zsuzsánna édesnéni (Apám kisebbik nénje) lánya szaladt elénk, hogy siessünk, mert itthon van Anyuka! Csupa ragyogás a dél, s Anyuka ül a ház előtt, fényözönben, s elébünk tárja két kezét. S Apuka áll oldalvást mellette, s nevet, nevet. Nem afféle hangos nevetéssel, amit „jókedvében” szokott hallatni, tehát amikor féktelenül játszik, hanem remegő, hangtalan nevetéssel. Amiben a sírás és öröm viaskodnak egymással. Most nem az az Apuka, aki a tavaszban vágta a földet, miközben Édesnagymamám rakta a krumplit, én meg ott lábatlankodtam mellettük, de nem vidáman, mint máskor, 2* 19
