Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (II.)
hite győzött. És Apám tudta, hangoztatta, hogy Anyám nélkül nem érte volna el azt, amit elért. A legteljesebb emberséget, a legnagyobb erőt és a legszebb harcot, amit megharcolt. Édesnagymamám nem örült annak, hogy negyvenben hazaköltöztek Apámék. Mint ahogyan nem örült annak sem, amikor Palkó „jelentkezett”. De igazából senki sem, hiszen mindössze egy év van közöttünk. És ráadásul Nagyanyám nagyon közelről látta, szenvedte az édesanyja, Túri Mária szépnagyanyám tragédiáját, s neki kellett tizenöt évesen felnevelnie az apró testvéreit, így előtte az, hogy Apám néha iszik, valami szörnyű tragédia jele, mert milyen ember lesz abból a gyerekből, aki ilyen körülmények között születik! És különben is, itt vagyok már én, akit Apám olyan egetverően szeret. Talán nem is azért, mert lány lettem, de velem és bennem a szerelmük, igazabban a belőle áradó csodálatos élet folytonosságát hitte, vágyta. A jelen élet teljes, aztán . . . majd lesz valahogy. De . . . minden efféle érv és szándék mellett is Palkó 1925 januárjában Pál nap utáni napon megszületett. Apám Dezsőnek akarta keresztelni, Szabó Dezső után, de győzött Édesnagymamám, s lett Pál, immár a harmadik a Szabó családban. Anyám engem Sárának akart hívni, Szabó Sára, Oromos Lajos édesanyja, Szabó nagyapám féltestvére után, de Édesnagymamám, hogy oda van Erzsiké néni, bennem, még a nevemben is Őt akarta szeretni. Szeretett is nagyon, annyira, hogy kicsi koromban Ő a világ, Anyám valahol kívül van az életemen . . . Hogy a családba mégis lett egy Sára, ez a kisebbik lányom nevében és létezésében teljesedett Anyám számára. Palkó vézna, nagyon gyenge gyerek. Anyám minden szeretetét Palkóra borítja, aki beteges, túl- érzékeny, szinte felnőtt koráig. Önmagába zárkózó, ezért is nem tudott feloldódni Apámmal, aki heves, lobogó természetű; még a csendessége is zeng. Amikor diákok voltunk, otthon, vakációban is, minden munkát végezni kellett. Palkót kaszálni tanította Apám. De, hogy a nagyon hirtelen megnőtt fiú a szívével sokat bajlódott, nem bírta Apám mellett az iramot De mondani sem merte, csak Anyámnak, hogy majd kiugrik a szíve, s elzsibbad a keze, lába . . . Lucernát kaszáltak éppen, s Apám nagyon haragudott, vagyis lobogott, mint a tűzvész. Persze, azt sem vette tudomásul, hogy Palkó más mozgású, természetű, mint Ő. A Kiss nagyapám kimért, szinte már lassú mozgásával, nem kényelemszeretetével, de az Apám szemében nem nagy mozgásokban élő. Mert Apám mindent öt perc alatt tett, mintha mindent neki kellene elvégezni, azonnal, hiszen a tennivaló teméntelen, s az idő pedig kicsi, nagyon kicsi a minden dolgok elvégzésére. Na de Édesnagymamám . .. Nemcsak azért nem örült a hazakcItözésünknek, mert hogy addig ő szabadon gazdálkodott a portán, és minden hónapban ő kapta kézhez az Új Magyarságtól járó 110 pengőt, hanem restelte, hogy azt hitte mindenki; tönkrementünk. Fogalmuk sem volt, Édesnagymamámnak sem, hogy ez a menekülésszerű költözés mit is jelentett Apámnak. Hogy az élet teljes élése ez a négy esztendő, amíg a faluhoz ért a front. Anyám szerint a legteljesebb, tehát a legboldogabb élet volt ez a négy év számukra. Apám itthon fejezi be az Őszi vetést, s írja meg a trilógiáját, a Tíz esztendőt, a Harangoznak-ot, kisregényeket, novellák, cikkek tömegét, ugyanakkor kocák, süldők, tehenek, borjúk, modernizált méhes — 60 kaptárral! —, holdnyi gyümölcsös telepítése a tagon, akácerdő, nyárfasorok, kétoldalról árkolt, jól munkált „tag”, ahol olyan cső tengerik teremnek, mint a karom! Mindig fájlalta, hogy először is valaki felgyújtotta a „kunyhót” 45-ben, ami nem is annyira kunyhó volt, mint egy takaros kis ház, amiben hasított akácfából volt az ágy, az asztal, lóca ... S az erdőben olyan sóska nőtt, mint a két tenyerem, s a dűlő mentén, a vadsziken tamariszkusz bokrok, s ahol ha megtámasztotta a biciklijét, a jércék, kakasok ráröppentek, tollászkodtak, az árokparton fűzbokrok nőttek, s az akácerdőben alkonyaikor szúnyogok ríttak, ahová Atyás egy kiáltásnyira van, hol Demeter lakik, egy román, aki 1940-ben felesnek jelentkezett, s ahová átmentünk Apámmal, mert soha nem csinált semmit idejében, s olyan volt, mint egy kedves gyermek, bizonykodott, eskü- dözött, magyarázott, Apám úgy nevetett, hogy hangzott bele a határ. Hogyne nevetett volna, hiszen Ő ismerte ezt a csupa játék életet, ami olyan könnyű és vidám, mint a labdarózsa. Ezekről a Demeterekről írta és mesélte, hogy . . . Ment a román haza a vásárról az Ér mellett, ahol egy öreg béka azt fújta: opt . . . opt ... A román borjút adott el: zees összegért. Megállt, számolta a pénzét, Opt, nó, zees ... De a béka csak azt fújta: opt . . . opt . . . opt ... A román mérges lett, s belehajította az Érbe a pénzt: „Számold meg hát te, ha jobban tudod!” Mert Demeter, mikor többszöri ottjártunk bizonygatása után sem csinált semmit, mérges lett, s sipkáját a földre puffantotta, s rátaposott mérgében. Merthogy nem hitt neki Apám. A másik évben aztán csak magunk munkáltuk a földet. Kapáltunk ketten Apámmal egy alkalommal, tengerit. Fordultunk egyet, amely idő alatt vagy hallgattuk a nyár neszeit, a tengerilevelek kemény zizzenését, vagy beszélgettünk a világ dolgairól. A forduló után megálltunk, rágyújtottunk, néztük a vékony, meleg kis füstöt . . . „Kapálás közben, gyűjtés közben lehet legjobban gondolkozni ...” — mondotta sokszor. A Fertály, így hívták, hívják ma is ezt a határrészt Geszt felé, Atyás közvetlen szomszédságában, azelőtt egy holdnyi föld volt itt csupán, s ide tagosították 1936-ban az összest. Csak Tótiban maradt egy hold, amit Apám a háború után kapott, mint sokan mások. A tag végében pár négyszögöl rét, kaszálónak, zsombékkal, kákával, s nem messze —talán egy másik kaszáló- nyi földön túl ott folyik a tógazdaság levezető csatornája. Itt „játszódik” igazából a Talpalatnyi föld ezen a pár holdnyi földön. Mert hiszen Apám teremtette Anyámmal ezt a bőséget, amit ez a föld termett. A tag előtt a végtelennek tűnő nagylegelő, ahol Borka és Rozi baktatott Apámék elébe, ha 18
