Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (II.)
Mi nem tegeztük Apámékat. „Megittam” ugyan a pertut, legelébb a 17. születésem napján, s akkor este tegeztem is. Azután még jópárszor ilyen játékkal játszottunk egy-egy estén, de a hétköznapokon csak maradt a régi forma. A hernyók begubóztak, a nyár is elfogyott, hogy majd ősszel ott kucorogjak az Anyám lábánál, a didergős reggelekben vagy esős délutánokon, mikor tömi a rucát, libát a szalmakazal mögött kerített helyen. Emlékszem a magavarrta cipőjére, úgy rémlik, a színe sötétkék volt, posztóból, s be volt szegve — nem éppen pirossal, de valami hasonló színű anyaggal, s a lábafején ugyanolyan színű pánttal megkötve. Mert nem volt cipője! így fázott meg egyszer, s köhögött, feküdt és köhögött ... A csodálatosan mélyen ülő szeme könnyes volt. Nem sírt; ó, nagyon keveset láttam őt sírni, Apámat is. — „Ne félj, felnevelem a gyerekeket. Gondjukat viselem ...”— vigasztalta Édesnagymamám, akit különben nagyon szerettem, s aki „erős” asszony volt. Nem rossz, nem gonosz, de csupa erő és akarat, amit nem tudott másképpen kifejezni, minthogy könyörtelen volt a saiát életével is. 42 éves volt, amikor özvegyen maradt. „Rossz volt, hogy meghalt sajnáltam is, de ... jobb volt aztán magam” — vallotta Anyámnak egy régi beszélgetés alkalmával a Szabó nagyapám halálát. Természetesen Apám nehezen viselte el ezt a roppant erőt, hiszen ő is ilyen volt. 1970. máricus 28-án, álmomban tűzforró levest evett. De ette, ette, mert most ezt meg kell enni! „Szakadjak meg. ha nem bírom!” — mondotta. Mint a valóságban is, ha valami nagyon nehéz volt az életében. Anyámnak is élnie kellett az Ő általa kialakított rendet, például kétszer kellett enni naponta, ez a minden parasztok által kialakított íratlan törvény. Parasztnak lenni: a legkeservesebb. Valóban büntetés a sorstól. Nagyanyám nem tudott másképpen kitörni, csak úgy, hogy a három lánya másképpen éljen, ruházkodjon, tartsa magát, mégha ő beleszakad is. így, ezért vett fel adósságot a földre, házra, hogy azoknak olyan szépítőszereik s ruháik legyenek, mint senki másnak a faluban! Hogy mindezt Apám, s azután ketten Anyámmal, törlesszék, mert hiszen Nagyanyám kifizetni nem tudta. Kiss nagyapámék az uradalomban is összehasonlíthatatlanul jobban éltek, mint a parasztok . Volt saját birkája, lova, disznói, tehát volt hús, tej, tejfel, gomolya, juhtúró. De nálunk 1940-ig nem volt tej, tejfel, csak nekünk, gyerekeknek hordott Anyám, reggelire. Apám a tejfeles ételeket nemigen szerette. Mindez nagyon szokatlan volt, amikor évente jó pár hétre elmentünk Anyámmal Kiss nagy- apámékhoz. Napi ötszöri étkezés volt, s az én szememben nagy gazdaság volt az olyan kamora, ahol tenyérnyi széles oldalszalonnák lógtak, zsákszámra a liszt, gabona, s kisdézsában a juhtúró . .. Nálunk a kamora bizony — mégha időközönként úgy-ahogy megtelt is — igen hamar kiürült az özön vendégségben, 1930-tól kezdve, mikor Apám író lett. Azelőtt meg azért volt üres, mert nagyon szegények voltak. Nincs semmi túlzás benne, hogy volt olyan Pál-nap, amely inkább a politikai szervezkedés ürügyén volt olyan nagy, amikor megettek a vendégek egy egész disznót s kemence kenyeret. Anyám, aki fiatalon szült bennünket — 19 éves sem volt, amikor én születtem —, s Palkóval hideglelést is kapott ráadásul, vallomása szerint élete egyik legkeservesebb időszakát élte ezidőben. De még ez sem elég mélypont az életünkben, hiszen még Apám dolgozik, tehát kőműves, még építtetnek házat, ólat... A 60-as években egy asszony kereste meg Apámat, aki második feleségnek ment egy homorogi gazdához. A gazda meghalt, a mostohagyerekek perelték az asszonyt, nem is fontos, miért is, csak jött az asszony, hogy Apám írjon egy igazolást, mely szerint az ólat akkor építtette — Apám csinálta —, amikor ő már felesége volt a gazdának. De 1924—30-ig ki építtetett! Senki. Apám munka nélkül volt. Szikfűt, s más gyógynövényeket szedett hát, s mi, gyerekek is mentünk Édesnagymamámmal, s szedtük az útilaput, a vadgyöngyvirágot, az orsósarkot, a vadmályvát, hogy besegítsünk Apámnak. így ismertük meg, mint nem sok falusi gyerek, a növényeket, s a határban levés gyönyörűségét. S Anyám minden igyekezete, jósága mellett is érezzük a rettenetét, ami a családra, házra borul. Ügyvédek adják egymásnak a kilincset. Minduntalan autó kanyarodik le a sikátoron, száll a por . . . Édesnagymamám hol sír, hol imádkozik, hol átkozódik, Anyám rettent szívvel, de sírás nélkül fogadja — nem az ügyvédeket, hanem azt a sorsot, amit élnie kell. Látom Apámat,ahogyan le s fel rója az alsó házat. Általában itt tartózkodtunk télen nappal, mert Anyámék a felső szobában háltak, laktak, amikor — szintén valami munkabér fejében — egy zsadányi asztalos bútort csinált Anyá- méknak. Tél volt, este, amikor Apám a vállán hozta be az egyik éjjeliszekrényt. Sárga, barna cirmó- kás, s a fiókján és az ajtóján lila virágkoszorú. A többi darabot mikor s ki hozta? Nem emlékszem. Kegyetlen gyötrelem, ahogyan szó nélkül jön-megy. Nagy léptekkel. A fiatal arcára nem emlékszem, csak a mérhetetlen keserűségre, ami elöntötte. Igen, ilyenkor „ivott” valahol. Édesnagymamám hangosan imádkozik. Mindig az imádságokhoz menekült, ha valamit nem tudott megoldani, helyére tenni. Ezekben az időkben történt az is, hogy jött hazafelé Komádiból, ivott valahol, este volt, s elesett a biciklivel. Összetörte kezét, arcát... Bement az egyik orvoshoz, az bekötözte, de hogy fizetni nem tudott Apám, beperelte. Micsoda embertelen világ! Nincs emberség, nincs, semmi sincs, csak a zsákutcába futott érzelem. Magára maradt az ember. Az Anyám nagy ereje, hite tudta fenntartani Apámban azt a hitet s az életszeretet, amit olyan nagyon szeretett benne, amikor összekerültek, s szerette végig az életén. Mert ebben az időben volt az, amit Apám oly szívet markolón megírt, az öngyilkosság gondolata. Hogy nincs tovább. Tudtommal soha nem volt ilyen mélyponton önmagával. Az erőt, akaratot tudatosan táplálta, s az életbe vetett 2 Forrás 17
