Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - Bertalan Ágnes: Szabó Pál szivárványai (II.)

Fogalmam sem volt, milyen nagy összeg ez. A pénz értékét nem tanultuk meg Apámtól, sem Anyámtól. Nem azért, mintha pazarlók lettek volna, szétfolyt volna kezükből a pénz, csak egy valami volt a fontos, egy mélységbe gyökerező, de nagyon fent, a létezés legmagasán gomolygó szellemi világ, ahol a betűk „lángot” kapnak, a színek szivárványokra szakadnak. Ámbár sokszor hajtogatta Apám, va|on miért nincs Biharnak s általában a Partiumnak sem festője, sem szobrásza. Miért csak a betűknek, ennek az alapjában szürke és nehezen alakítható, formálható anyagnak voltak és vannak kifejezői? Vagy egy bizonyos állapotot, világról, lélekről, problémákról, társadalomról csak betűvel lehet igazán kifejezni? Tehát, hogy Apám mennyit keresett, nem tudtam soha. A kereset nem úgy volt a miénk, hogy most már igazán jólétbe kerültünk. Bár soha nem éheztünk, nem fáztunk, míg édesnagymamám élt, a kemencébe fűtött minden reggel, s pirított, óriási karéj pirítost vágtunk be az öcsémmel, a sutban kucorogva, míg a „szivonó” — szénvonó — kalamolt, ahogyan hol egyik, hol másik oldalra igazgatta nagymamám a szalmát, hogy egyenletesen égjen. Abban a kemencében, amit Apám csinált, s emlékszem, többször, hogy ő javította az alját, vagyis a kemence fenekét. S ez volt az a kemence, ahová esténként feltette — az oldalára — mezítelen talpát, ült a kemencének véggel tett karoslócán, olvasott, rengeteget olvasott, s közben melegítette a talpát. — Az öt hold föld biztosította a kenyeret, az aprójószágnak az ennivalót, a méhes szaporodott, s mindez megteremtette a létminimumot, hogy az Apám kialakította csodálatosan kavargó, színes, zajos világot élhettünk. Csak túl sokan voltak néha, annyira, hogy szinte kiürült a kamora, s a „kisbótban” szaporodott a hitelbe vásárolt fűszer, az, amit venni kellett. S mikor elszállingóztak a vendégek, Anyám nagymosott, takarított, s fizette, törlesztette a tartozásokat. S hogy az állomás jó öt kilométerre van a falutól, és a vendégeknek még sem lehet gyalogolni — mi leginkább gyalog vagy kerékpárral mentünk az állomásra —, a fuvart is fizetni kellett.

Egyszer — még akkor nem volt író Apám — két kormos, magyarfajta borjú jött-ment a kapun, ki a legelőre, seste haza. Nagy változás volt ez az életünkben, hiszen eddigelé nem emlékeztem másra, csak aprójószágra, a disznókra. Az üszőket Apám Zsadányban kapta egyik gazdától, munkabér fejében. De nem végezte be a munkát, s a gazda visszavitte az egyiket, a nagyobbikat. Nem baj, maradt a kisebbik, a kedvesebbik. Három-négy éves lehettem ebben az időben, s vártuk estefelé Anyámmal a kapuban a kicsit, a kedvest, de nem jött. Anyám elment keresni, s úgy tudta meg, hogy még a borjúcsordából elhajtották, Apám eladta, Buzinak, a hentesnek, aki másnap le is vágta. Mert jön Váradról Erzsiké néni, a húga, meg a fia, Lali — egyidős volt velem —, meg az anyósa, a vő, a barátnő —Juci néni, ha iól emlékszem —, kell a pénz Mert hiszen nem egy-két napra jöttek, minden nyáron hónapokat töltöttek nálunk. Nyaraltak. Ésamikor elmentek, elvitték a takaros vesszőkosarat, ruháskosarat — amiket Apám font, szép, hántott fűzvesszőből —, megpakolva ennivalóval... így ismerkedtem meg ezzel a fogalommal, hogy nyaralás.

Erdei Ferenc és Apám kapcsolatáról nem tudok sokat. Ugrára nem járt hozzánk, mint az írótársak, a keresők, a zilált életűek. Hogy Erdei Ferenc útja mennyire volt határozott, ezt nem az én dolgom kutatni. A nagy találkozásuk pedig közismert, hogy a Maroson, Makó alatt egy tutajon mondták ki a Paraszt Pártot, ahol Erdei Ferenc is ott volt. Minderről Apámtól is sokat hallottam, de meg Szabó István makói — immár meghalt — ember kéziratából, amit Apámnak elküldött élete végén, s ami most az Apám hagyatékában van elhelyezve. Itt, Pesten — különösen 45 után — többször voltak nálunk vacsorán, Apámék is náluk, s jó tíz éven keresztül pedig minden szilvesztert itt töltöttek ők is, a budai házunkban, sok-sok másokkal együtt. Úgy általában 20—30-an voltunk ilyen alkalommal. De az Apám búcsúztatóján elhangzott minden szava szinte hitvallás volt Apám iránt való szeretete mellett, de ha szót sem szólt volna, mintha nyíllal lőtték volna keresztül a szívemet, úgy hasított az a kép: áll a kicsi emelvény mellett, ahonnan annyi, de annyi búcsúszó elhangzott már, fejét nekitámasztotta a falnak, a fájdalomnak, döbbenetnek, az immár ellobbant nagyérzéseknek mintegy visszhangjaként a lelkében.

*

Amikor legmélyebb ponton volt a család gyermekkoromban, Anyám, ha másképpen nem tudott ruhát venni nekünk, selyemhernyót tenyésztett. Úgy szeretem azóta a selyemhernyót! Ma is látom, ahogyan rágják az eperfalevelet, mindig cakkba, mindig cakkba. .. hogy majd azt a gyönyörű sárga szálat maguk köré szőjék, amiből a gubó lesz. A kert eleje tele volt „seprűvel” — kenderszerű cserje —, amiből ősszel udvarseprőt kötöttek, kemény, de sokágú szárából, s ez jó volt a hernyóknak is, hogy begubózhassanak rajta.

Jártunk Anyámmal eperfalevelet szedni. Felmászott a fára a friss, új hajtásokért. Mindmáig Anyám úgy maradt meg bennem, előttem: a magasságból ránkborítja a mosolyát, apró, kicsi szavakat szór a harsogó zöldből elénk a gyalogúira, a fény csorog, olyasmi cseppekben, mint a méz, ez a legteljesebb szépség. S mindezt Anyám adta, szórta ránk határtalan jóságával, szeretetével. Azokról az eperfákról szedte különben a leveleket, melyeket Szabó nagyapám ültetett, mint a falu fáskertjének gazdája, gondozója. így tudott hát Anyám ruhát venni nekünk. Különben abban az időben így mondtuk; Anyuka, Apuka, s szervuszt köszöntünk, ha vidám volt a nap. Merthogy Lali, Erzsiké néni fia tegezte a szüleit.

16