Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 3. szám - Kiss Benedek: Böjti szél (vers)

Hernyóvá hányadszor hajlítsz, hányadszor hullok, hányadszor!

Hányadszor emelem fejemet verten! Kaktuszhiten fellábadok, fogamon homok csikordul, homokon roppan a fog, s míg leng a semmi, a Semmi vörös kendője szemem előtt,

Fel, torreádor! bőg az aréna, bocik könnyeznek, tinók, üszők, este jön, sikít a gyorsvonat,

Cloaca Maxima csövébe fut, csövekben mászik a villamos, a reggel új alagút, amikor virrad, virrad, fölkelek, fölemelem fejemre újszülött arcom, ha most jön, felöklelem, rétek, füzesek, nyárfák, az égen a szent tehén savódzó szemmel ballag — hát mire születtem én? hová is születtem én?

Dobogok füstös fehérben, évezredek nyers végbélszelében, taposok a Halál árnyékfején, furcsa kis jószág a Nap tenyerében.

. . . jaj, szél, te böjti szél, ostoros, böjti szél!

Lázban, lerongyolódva lebegek fölötted, élet Fehér, fehér, fehér.

Nem adja magát nekem a béke.

Nem adtam meg magam én se.

Nem az én zászlóm, mit porból szakít a szél.

S mégis: fehér.

Fehér!

Lázban és mindenképp lerongyolódva lebegek, hókavargásban billeg szobám, golyókkal perforált ziháló repülőgépem, megátkozott madár, átkozott, le nem szállhat soha, ideje meghibban, megfeketedik, viszi ágyamat, sós csatákban hempergek, mint ha a hal prézliben ...