Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Fodor András: Kodály a példamutató
FODOR ANDRÁS Kodály, a példamutató Sokszor idézett, közismert Bartók 1928-ból való nyilatkozása: „Ha azt kérdezi tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szeTTérh, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. Ezek a művek: hitvallomás a magyar lélek mellett.” —Akkoriban sokan voltak, s mindmáig maradtak rosszhiszemű gyanakvók, akik ezt a kijelentést a sikeresebb, nagyobb formátumú pályatárs megadó gesztusának tekintik. Mivel intrikára hajlamos művészi közéletünkben alig van mérgezőbb jelenség, mint az egymás jelentőségét kölcsönösen fölismert, rangbeli alkotótársak szétugrasztását célzó törekvés, nem árt fölidézni Bartók nekik is szóló, híres, Nyugat-beli Kodály-apológiá- jának vonatkozó passzusát: „Nem azért becsülöm Kodályt, mint a legjobb magyar zenészt, mert barátom, hanem azért lett egyetlen barátommá, mert (nagyszerű emberi kvalitásaitól eltekintve) a legjobb magyar zenész. Hogy e barátság hasznának legjavát én láttam és nem Kodály, ez újból csak az ő nagyszerű képességeit és félreálló önzetlenségét bizonyítja. Küzdelmeket nem éppen nélkülöző pályámon mindenkor bátran és nyíltan mellém állott, soha fáradságot nem kímélt, ha érvényesülésemről volt szó. Bámulatos biztos és gyors ítélőképességének köszönhetem akárhány művemnek végleges, az eredetinél tökéletesebb kialakulását.” Mi, akik egy hazában és egyidőben élhettünk Kodállyal, s részint kortársai lehettünk Bartóknak is, véssük mélyen a tudatunkba: olyan teremtő csoda tanúi voltunk, olyan gazdag örökség utódai lettünk, amilyet történelmünk és nemzeti kultúránk eleddig csak egyszer produkált: Petőfi Sándor és Arany János egymásra sugárzó, egymást kiteljesítő költészetében. Jelképnek is milyen szép, hogy amiként kettejük-kettejük barátsága maga a kikezdhetetlen szentség: emberség, tisztesség messze világló tükre, ugyanúgy létrehozott művük is, más-más módon, de közös lendülettel, egyetemes érvénnyel fejezi ki nép és kor legmélyebbről legmagasabbra ható erejét, alkotó akaratát. Ahhoz, hogy költői klasszicizmusunk delelője századunk zenéjében megismétlődhessen, Arany János halála évében Kecskeméten meg kellett születnie Kodály Zoltánnak. Ő volt, aki még kora ifjúságában, a Zeneakadémián és az Eötvös Kollégium diákjaként rádöbbent arra, hogy zenénk sorsát, jövőjét új, korszerűbb eszményekhez kell igazítani, ő volt, aki az oly elhatározó jelentőségű kilencszázas években először hozott Magyarországra Debussy-kottákat. (Ehhezfogható korszakalkotó jelentőségű ízlésfordulatot csak egy valaki eszközölt még abban az évtizedben: Fülep Lajos, kinek Cézanne fölismert nagyságáról való híradása, tanúvallomása egész további képzőművészetünknek új perspektívát adott.) Ne szégyelljük bevallani, hogy Kodály volt Bartók és egész nemzeti önismeretünk tájékozódásának új iránymutatója, ő, aki zenénk ősi, életadó forrásaira rátalált, ő, aki Bartók Bélával az egyetemes népdalgyűjtemény tervezetét már 1913-ban kidolgozta. A korai évszámra s az utána eltelt ötöcffél évtizedre gondolva ne csak azt mérlegeljük, mennyi energiát fordíthatott Kodály erre a munkára — hisz utolsó éveiben is a Népzene Tára köteteinek kiadásán fáradozott —, de próbáljuk elképzelni, mekkora ellenállással kellett megbirkóznia a kezdet kezdetén. Ismeretes, hogy az 1906-os év két fontos eseményt írt bele a magyar kultúra történetébe: egyik Ady Új versek című kötetének megjelenése, a másik Bartók, Kodály közös kiadványa, a Magyar Népdalok énekhangra és zongorára. Nehéz volna utólag megítélni, a maga hatókörében melyik keltett nagyobb szenzációval vegyes botránkozást. Tudnunk kell ugyanis, hogy Kodály muzsikus kollégáit, a művelt zenészeket is megdöbbentette a merész újítás, hogy a lenézett, mellőzött parasztdal egyszerre csak odakerülhet 3
