Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 3. szám - Fodor András: Kodály a példamutató
a hangversenydobogóra, hogy netalántán a „Magos a rutafa”, a „Gerencséri utca”, meg „A Nád Jancsi csárdába van” helyet kér magának a Schubert- és Brahms-dalokhoz szokott fülekben. Hát még milyen tiltakozó vihar támadt a Millennium mámorától elnehezült honfikeblekben! A magyarnóta édes-bús melódiáin nevelkedett nagyközönség, mely tán arról is meg volt győződve, hogy eleink a „Cserebogár, sárga csere- bogár”-t énekelve jöttek be Verecke híres útján, nem tűrhette a föltárt igazságot, hogy létezik, hogy van a magyar zenének egy mélyebb rétege is, a paraszti népdal. Elképzelhetetlennek, fölháborítónak tartották a lehetőséget is, hogy belőle táplálkozhassék az új magyar muzsika. Kodály igaza tudatában kérlelhetetlen bátorsággal fordult szembe a korlátolt dzsentriízléssel, a kávéházi magyarnóta-irodalom fölszínes magyarságával, az érzelgős cigányzene uralmával. Mi jellemzi ezt a zenét? — kérdezi. „Két ellentétes vonása emelkedik ki: egyik a derűs mulatozás, a másik valami szomorú, beteges érzel- messég, céltalan halálvágy, egyszóval sírva vigadás. Szövegük igaz, sokszor Petőfi, de inkább Petőii-utánzat. Zenéjükről el lehet mondani, hogy Petőfije nincs ennek a kornak, csak zenei Petőfi-utánzói . . . Már pedig senki sem állíthatja, hogy a sírva vigadás a magyar lélek egyetlen tartalma. A régi dalokban egyebet is hallunk: elmúlt századok hősi küzdelmeinek lecsapódását, egy monumentális hősiesség hangját.” Az elszánt kijelentésekből az is következik, hogy Kodály az új magyar zene lehetőségét a népdallal és a múlttal való közösségben látja. Mert hiszen zenei éltetője, fönntartója századokon át a népi ének szakadatlan tradíciója volt. Az ősi népzenébe való tudatos kapcsolódás, a hagyománnyal való szerves együttélést is megteremtheti. így vált Kodály jelmondatává már kora ifjúságában a máig szóló intelem: „Nem jehet produktív zeneszerző az, aki nem fogadta be és nem virágoztatta ki magában az élő zenei hagyományt, s nem azt folytatja a maga módján." A vállalt alkotóprogram következetes megvalósítását láthatjuk már az első világháború táján írt népzenei ihletésű, régi magyar költők és Ady verseire írt műdalokban is. Kitűnő érzékkel válogat Berzsenyi, Kölcsey, Csokonai soraiban. Miként Arany János idézte föl sikeresen elbeszélő költeményeiben elveszett népi eposzaink hangját, úgy teremti meg Kodály bámulatos biztonsággal elmúlt idők magyar lírájának hiteles zenei megfelelőjét az „Elfelejtett melódiák”-ban. Ha bárki gyanútlan érdeklődéssel figyeli Berzsenyi Közelítő tél című versét Kodály megzenésítésében, alig érzékeli a szöveg és dallam közt eltelt száz esztendőt. Kodály nemcsak zenei nyelvünket újította meg, de ő volt, aki a magyar énekbeszéd ritmusát hangsúlyhoz, lélegzethez illeszkedő természetes prozódiáját kialakította. Ha Bartók operáját, a Kékszakállú herceg várát hallgatva fölfedezzük, hogy más operákétól eltérően a dallam itt mindig a szöveg belső nyelvi impulzusainak engedelmeskedik, hogy a beszéd dikciója és a rá alkalmazott melódia közt nincs erőltetett feszültség, jusson eszünkbe, hogy ebben az eredményben is Kodály ösztönző erejét, újításainak korszakos jelentőségét kell tisztelnünk. A hagyomány és az idő követelményei, történelmi tanulság és aktuális társadalmi mondanivaló, a parasztének éltető ereje és a szerzett mesterségbeli tudás teremtő leleménye monumentális építményként egyesül a Kecskeméti Vég Mihály zsoltárszövegére írt Psalmus Hungaricus-ban. EÍég a vers egyetlen szakaszát idéznem, hogy a népe méltatlan sorsát panaszoló, igaza tudatában keserű vádakra fakadó harcos prédikátor szavainak kemény hangsúlyaiban, robbanó indulatában már eleve ott érezzük a dallam, Kodály belső igazságának tüzén hevült szenvedélyes lendületét: „Akarok inkább pusztában laknom, vadon erdőben széllel bujdosnom: Hogynemmint azok között lakoznom, kik igazságot nem hagynak szóllanom.” 4
