Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - SZEMLE - Bessenyei György: Thiery Árpád: Bábel volt Véménd
Amikor Voltaire leveleit olvassa, az villan eszébe, hogy ezt minden irodalommal foglalkozó embernek jó lenne korán elolvasnia. Majd elgondolkozik: mit, mennyit, miből válogat a szerkesztő, s ez mennyire tükrözi vissza az egészet. Miért nincs több Rousseau-hoz írt levél ebben a kötetben? — kérdezi. Provinciálisnak érzi, hogy a Fekete János grófhoz intézett Voltaire-leveleket bőven idézik. Foglalkozik a politikus Voltaire-rel, aki taktikázik, „cimborái” még Nagy Frigyessel és Katalin cárnővel is. Később azt a szellemes kérdést teszi fel, hogy ha felébredne Voltaire, meglepődne-e azon, mi lett Nagy Frigyes és Katalin birodalmából. Úgy érzi, hogy a Candide-ot író Voltaire nem lepődne meg a történelem változásain. Majd a korban észrevétlenül elsüllyedő tehetségeken mereng, eszébe jut Csokonai nehéz költősorsa. Ám a legfontosabb s talán legjellemzőbb Veres Péter-i megjegyzések ezek után következnek. A cenzornak írt Voltaire-levélből idéz, majd megjegyzi: érzi, miért kellett Franciaországban forradalomnak jönnie. Az olvasónapló zárórésze is jellemző: a félországnak válaszoló levélíró Veres Péter tesz megjegyzést Voltaire leveleihez: „A klasszikusok úgy születnek, hogy egészen odaadják magukat az ügynek, így lesz az írásból és a gondolatból tett.” így kanyarodik sokfelé Veres Péter gondolata, így formálódik általánossá, s gazdagodik emberibbé, teljesebbé az olvasónapló az író kezében. „Kettőt féltek itt hagyni. Téged, Juliskám, meg ezt az árva kis Magyarországot” — mondta nem sokkal halála előtt. A Történelmi jelenlét című kötete is azt példázza, hogy mindenkihez szól újra és újra a haza dolgáról, a nép ügyéről. Adyval együtt kutatta: mit ér az ember, ha magyar; Zrínyivel együtt biztatott: egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. A mozdító és megtartó erőt látta múltunkban,, például Balassiban vagy Bethlen Miklósban: s mindannyiunkkal éreztetni akarta az „itt és most” felelősségét. Az országban, nemzetben gondolkodás példáját adta örökül az utána jövő nemzedékeknek. SZEKÉR ENDRE Thíeri/ Árpád: Bábel volt Ve merni A Biblia szerint Isten a nyelvek összezavarásával büntette az eget ostromló tornyot építő emberiséget. Ha a Biblia alapján maradnánk, nehéz dolgunk lenne megkeresni azt a ,,bú'n”-t, amely miatt az elmúlt századokban Közép- és Kelet-Európa népei oly sokat szenvedtek. Mai történelemszemléletünk alapján tudjuk a történelmi-társadalmi okokat, a nacionalizmus, a sovinizmus, a fasizmus szerepét az egysorsú, -gondú népek egymásra uszításában. Tudjuk. De most Thiery Árpád könyve új megvilágításban bemutatva gazdagítja tudásunkat. E téren új műfajban, a szociográfiában tár elénk rendkívül meggyőző, megdöbbentő erejű képet. Már témáját is szerencsésen választotta ki. Véménd a Duna és Dráva között húzódik meg. Mégis itt az „isten háta megett” vált szinte tankönyvi illusztrációvá mindaz, ami a közelmúltban Közép- és Kelet-Európábán lejátszódott. De sokkal többről van itt szó, mint szerencsés vagy éppen „ötletes” témaválasztásról. Igen alapos, hozzáértő kutatómunkáról, mely — s itt a mi szempontunkból helyénvaló a „szerencsés” szó — kitűnően találkozott össze az író látásmódjával, s alak-jellemábrázoló tehetségével. Hogy a munkából mennyi a kutató szociográfus, s mennyi az író munkája, ezt aligha tudnánk kettéválasztani. S éppen ez a szerző egyik nagy érdeme. Azaz: a tapasztalt, s a történelem tényei által feltáruló valóságot szerves egységbe és folyamatba tudta ösz- szefogni és láttatni. A könyv ugyanis rendkívül széles skálán mozog, s azt is mondhatnánk, több irányba. Szinte át is töri a „szabályos” szociográfia kereteit (már amennyiben ilyenről egyáltalán lehet beszélni). Megismerjük a község kialakulását a honfoglalástól napjainkig, a bennük élő nemzetiségek szerepének változását, egymáshoz való viszonyát. De a történelmi képet szépen egészíti ki a napjainkban is élő véméndiek egy-egy érdekesen jellemző portréja. A könyv első fejezete A táj címet viseli. Egy napos, vihar utáni tiszta levegőjű reggel fogad bennünket a véméndi állomáson. Utána felmegyünk a három dombra elhelyezkedő faluba, látjuk a körülvevő dombokat, a közöttük húzódó patakokat korhadozó fahídjaikkal, s a domboldalba vájt présházakat. A templomtoronyban elektromos berendezés működteti a harangot, s a vendéglő naponta hétszer telik meg és ürül ki. Kevésszavú, de annál hangulatosabb, nyugalmat árasztó kép ez. Kitűnő írói „fogás”. Mert utána mindjárt a pokol mélyebb bugyraiba kerülünk: A népek című fejezet a község egyes népeinek sorsát adja elő. A valamikor nagy létszámú szerb lakosságból a szerző már csak az utolsónak a temetésén vehetett részt. A XVII. században betelepült németek sorsa-szerepe mutatta a nácizmus középeurópai hódító-pusztító törekvéseit. S egyben a háborúk utáni mindenkori megtorló igazságszolgáltatások tragédiáját is: a kitelepített volksbundistákkal együtt vált hontalanná egy sereg antifasiszta német ajkú vagy akár csak német nevű lakos is. A szenvedések elviseléséből a „pálmát” kétségtelenül a bukovinai székelyek vihetik el. Hazug Ígéretekkel átcsalatva Magyarországra, tudtuk és akaratuk ellenére betelepítve ártatlan emberek (ti. bácskai szerbek) otthonába, hogy majd innen kiűzve ismét idegen otthon (ezúttal a németeké) adjon számukra nem kért, kelletlen fedelet. S hozzájuk járultak még a Csehszlovákiából áttelepített magyarok, s az isaszegi földtelen agrárproletárok, sértettséggel, keserűséggel, s ez utóbbiak is nem egyszer méltánytalanul félretolva. 91
