Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 1. szám - Köves József: Hosszabbítás után (novella)

7.

Forgolódott az ágyában, nem tudott elaludni, kibírhatatlan hőséget érzett maga körül, lerúgta a paplant, mindhiába; fáradt vagyok, gondolta Dóri;

megpróbált egy régi mérkőzést vetíteni behunyt szeme mögé; ez már sokszor használt, ha nem jött álom a szemére; jelenetről jelenetre igyekezett ilyenkor visszapergetni egy-egy emlékezetes küzdelmet, diadalt; most éppen az olaszok elleni döntetlenre gondolt, kettő-kettőre végeztek, pedig már úgy látszott, hogy kénytelenek vereséggel levonulni; talán húsz perc volt hátra vagy még annyi sem, akkor szedett el egy labdát az olasz szélső orra elől, valaki keresztezni próbált, Dorogi balra billent és megfordult, egyszerre szabad lett az útja a tizenhatosig, ott a balhátvéd becsúszva akart szerelni, Dóri idejében észrevette, s bokából gurított balra Korpásnak, aztán már robogott is előre a két védő között, Korpás felismerte a helyzetet, azonnal visszapörgette a labdát Dorogihoz, Dóri mellel maga elé vette, s amikor a labda lassan lecsúszott a jobb lábára, már csak be kellett billenteni a kapus mellett a jobb sarokba;

tombolt a közönség,

vasárnap bezzeg szidták, szeretett volna elrohanni szégyenében; olyan volt az egész, mint egy nyári vihar;

bár egy vihar jobb lett volna, az eső elmoshatta volna a csúfos folytatást, vagy villám csaphatott volna a pályára; előfordult már, hogy egy játékos meghalt a villámcsapástól, ó akkor másnap a lapok sportrovata gyászkeretes nekrológokban a magyar sportot ért gyászos csapást emlegette volna;

Dorogi nyomást érzett a mellkasában, felfokozottan vert a szíve; máskor soha nem gondolt a halálra, de most eszébe jutott, s ez furcsa volt;

az az iszonyú, hogy nem tudom kívülről szemlélni magam, gondolta Dorogi, miközben elképzelte magát kinyújtva, holtan; milyen furcsa, mindenki mást látok magam körül, csak én nem vagyok sehol;

kinyitotta szemét, fölült, körülnézett a sötét szobában, aztán megtörölte a homlokát, és újra hanyatt feküdt;

hányszor hal meg az ember? hányszor kell világot, barátokat cserélni? hányszor szalasztel lehetőségeket, pillanatokat? minden nap több halál rakodik le bennünk, ahogy Gyurka apó mondotta; az ember gyakran meghal egy kicsit, most is,

minden eddiginél iszonyúbb halállal, ha igaz,

de lehet-e igaz?

verejtékezett, nyirkos-hidegnek érezte a háta közepét, talán mégsem,

talán holnapra elfelejtik a dühüket, lecsillapodnak, meg kell próbálni mégegyszer, ki kell menni az edzésre; talán csak az első fölháborodás volt ilyen hatalmas, talán megértenek majd, meg kell hogy értsenek, ha nem játszhatok tovább, mindennek vége, ami megmarad, puszta vegetáció, hal leszek vagy giliszta, öntudatlan élőlény; öntudatlan élőlény tudattal! nincs ennél rettenetesebb, hiszen én játszani, játszani, játszani akarok.

Lehetetlen, hogy nekik sosem volt hasonló gondolatuk, s ha mégsem? — Dorogi előtt hirtelen felvillant valami kis remény — ha mégsem, akkor ott a Barátság, mennyire hívták még két éve is, állást Ígértek, pénzt, mindent, csak menjen át, szükségük van a tudására, a tapasztalatára, ilyen vezéregyéniség kell a kölykök közé, akkor biztosan gyökeret vernek az első osztályban; kár volt akkor nemet mondani ;

Dorogi fölkelt, megtörölte a homlokát, kivánszorgott a konyhába, szódavizet készített, jégkockát tett bele, és a pohárral a kezében visszaült az ágya szélére.

8.

Délben ébredt, éles fejfájással, a homlokától a fogáig érezte az idegek kínzó feszítését; rossz volt a szájíze, undorodott magától, mindentől; autóbuszra szállt, azzal ment ki a pályára;

most nem volt határozatlan, tétovázás nélkül benyitott az öltözőbe, tisztában volt vele, hogy ez az utolsó próba, továbbra már a bizonytalankodásnak sincs értelme,

mindenki ránézett, kíváncsian és türelmetlenül; barátságosan köszöntek, de várakozás és kérdés ült az arcukon, Doroginak le kellett sütnie a szemét;

aztán Albi bácsi előcsoszogott a sarokból, és kedélyesen hátbaveregette: — levetkőzöl, Dóri? ugye kell azért még egy kis lötyögés?

Dorogi fülig vörösödött, — nem — mondta —, csak a cipőmet szeretném ... — Albi bácsi elfordult: — ahogy gondolod — motyogta; Dóri pedig kiemelte az öltözőszekrényből a fényesre tisztított fekete cipőt.

14