Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Lengyel Zoltán: A bűnelkövető szubjektivitása
„self-esteem” területére. (Utóbbira példa: az indulatoskodás hatására verekedő legény utóbb presztízsokokból, „társadalmi tekintélyének” emelése céljából fog verekedni. így a „védekezési mechanizmus” hatására történő verekedés később a „self-esteem” kielégítésének tényezőjévé válik.) Az utóbb vázolt fejlődés azt fogja mutatni, hogy az elkövető személyes társadalmi veszélyessége fokozódott. Az önigazolás folyamata kizárja a bűnösség őszinte beismerését. Ez a javulási szándék kizárása irányában hat. Ezért a bűnüldöző hatóság tagja az önigazolás folyamatában a személy társadalmi veszélyességét fokozó tényezőt ismer majd fel. Az önigazolást nehezíti, ha a meggyőzően, leleplezően történt kihallgatás a terheltet jobban ébreszti bűne tudatára. Sokkal fontosabb azonban, hogy felvilágosítással vagy segítéssel igyekezzünk eloszlatni a terhelt valódi vagy vélt sérelmeit, amelyek erősítik benne azt a tudatot, hogy a társadalom „igazságtalan” vele szemben, tehát a társadalommal szemben „védekeznie kell”, s erre saját maga vagy a hozzá hasonlók előtt az „erkölcsi” jogosultsága is megvan. Ezért, ha tartási kötelezettség elmulasztásával vádolt terhelt azzal védekezik, hogy volt felesége bosszantásból nem engedi meg a gyerek láthatását, nem elegendő, ha a bíróság jogi bizonyossággal leszögezi: ez a kérdés teljesen közömbös a terhelt bűnössége szempontjából—törekednie kell a másik fél magatartásának megváltoztatására. Az önigazolást segíti elő, ha a nyomozó hatóság vagy a bíróság tagja nem találja meg a kellő hangnemet, engedi magát indulatokba ragadtatni, s az eljárás során a terheltnek — általa úgy érzett — sérelmet okoz. Félreértés elkerülése végett ismét szeretném leszögezni, hogy az említett összefüggések felismerése nem mindig fog kihatni a cselekmény jogi megítélésére, vagyis a büntetésre. Ebből a szempontból a döntő a cselekménynek és az elkövetőnek a társadalmi veszélyessége. Ide tartozik: 1. Az okozott (esetleg véletlen folytán elmaradott) sérelem nagysága, társadalmi érdekekben, mások személyében és vagyonában. Nyilvánvaló, hogy ebben a vonatkozásban az általam vizsgált összefüggéseknek nincs jelentősége. 2. A bűnösség intenzitása, vagyis az a kérdés, hogy a terhelt személyisége milyen mélyen függ össze a cselekménnyel, az elhatározással. Nyilvánvaló, hogy ez a „személyiségdinamikai” összefüggés, a terhelt gondolat- és érzésvilágából fakadás, a személyiség „öntörvényűsége” vonalán általában a legerősebb, s a „védekezési mechanizmusok” (indulati, „menekülési” cselekmények) esetén a leggyengébb. 3. Azt vizsgáljuk végül, hogy milyen valószínű a terheltnél a bűnismétlés. Ez az egyik legdöntőbb körülmény. Lehetséges, hogy a „védekezési mechanizmusok” rendellenes állapota miatt eltorzult személyiségnél a visszaesés valószínűsége a legnagyobb, bár ezek pszichológiailag kóros, rövidzárlati cselekmények. A visszaeső bűnözők jó része ilyen. A hosszú szabadságvesztés sem gyakorol rájuk nevelő hatást. Ennek ellenére társadalmi veszélyességüket igen súlyosként ítéljük meg, éppen a társadalom védelme érdekében, s az 1. és 2. alatti szempontok elhalványodhatnak. Az ilyen személyek nem elmebetegek, hanem ún. pszichopaták, akik büntetőjogilag beszámíthatóak. Jelenlegi jogrendszerünkben problémájuk — mivel az a büntetés és gyógyítás összekapcsolását igényli — megoldatlan. IV. Az emberi magatartás így a bűncselekmény szerveződése, ennek több lépcsőjű volta mutatja, hogy mennyi lehetőség van az elkövető individualitásának érvényesüléséhez. A cselekmény a motívumot kiváltó külvilági hatásokkal kezdődik, és azzal fejeződik be, hogy a személy cselekménye eredményéről, következményéről „visszajelentést” kap a külvilágtól. a) Amikor az ember (a későbbi bűnelkövető) a külvilágban jelenségeket, embereket, tárgyakat, emberi megnyilvánulásokat észlel, azokban már akkor szelektál, hangsúlyoz, torzít. A féltékeny férj pl., aki a ,,csábító”-t lesi, a véletlenül arra haladó hasonló külsejű járókelőt hajlamos lesz összetéveszteni a vélt vagy valódi csábítóval. A féltékenységi helyzetből fakadó bűncselekmények bővelkednek az ilyen, már az érzékelés síkján való tévedésekben. b) A személy értelmezi az általa észlelteket. Amikor pl. az általa gyanúsított feleség, egészen durván véve az irányt, kb. abból az irányból jön, ahol a feltételezett másik személy lakik, a féltékeny egyén ezt az észleletet úgy értelmezi majd, hogy „felesége a szeretőjétől jött”. c) A személy az általa észlelt és értelmezett jelenségeket érdekhelyzetére vonatkoztatja, vagyis tudatosul benne, hogy a történés mennyire káros vagy hasznos reá nézve. d) Ez az értékelés már az adott személyiségdinamikára vonatkoztatva, s nem elvontan történik. Ha pl. a még ismeretlen városrészben sétáját végző dolgozó üzletet észlel, amely áruval jól ellátott, ízlésesen berendezett, arra gondol, hogy ott fog majd legközelebb vagy esetleg azonnal is bevásárolni. A „hivatásos” betörő ezzel szemben a jól felszereltként és nagyforgalmúként értékelt üzletet saját érdekhelyzetére úgy fogja vonatkoztatni, hogy megvizsgálja: rendőrőrjárat megjelenése itt mennyire valószínű, a közvetlen környék éjjel mennyire megvilágított, a legutóbbi betöréséből a zsákmány mennyire fogyott már el — más szóval, hogy mennyire „kell”, és mennyire „érdemes” ebbe az üzletbe betörnie. e) Ezután jut szerephez a személyiségmechanizmus, a képességek kérdése, mi az, amit a személy el tud végezni. Ezek is befolyásolják elhatározásukat. 3 35
