Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)
1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Lengyel Zoltán: A bűnelkövető szubjektivitása
tűzésnek szükségképpen hangosnak kell lennie. Ez azonban távolról sincs így. Az önérzet, a sértődés, a harag, a bosszú kialakulása végbemehet csendben is. Itt a szereplők egyéniségét, az adott környezetben érvényesülő elvárásokat kell nézni. A sértett is nyakas „nem engedő” ember volt, ugyanúgy, mint a vádlott. Helybeli társadalmi elvárás volt viszont, hogy — mint mindketten vendégek — a bár teljesen véletlenszerűen keletkezett és saját nyakasságuk által felnagyított nézeteltérést nem intézhetik el az idegen tanyaudvarban hangos kiabálással. Amikor a barát békítő jellegű hívása után a sértett a vádlott után ment, maga is tudta azt, hogy az ügy „nincs elintézve”. így jutunk ahhoz a problémához, hogy a terhelt szubjektivitását csak abból a „szubkultúrából” kiindulva tudjuk megérteni, amelyben a terhelt él, s amelybe belenőtt. A tragikus késeléseknél a sajátos nézetrendszereket nem ismerő nyomozó, ügyész, bíró hajlandó abból kiindulni, hogy ilyenkor „az egyik támad, a másik védekezik”. Találkoztunk esetekkel, amikor a halálos végű késelést megelőzően mind a vádlott, mind a sértett órákat töltöttek együtt ugyanabban a társaságban, kocsmaudvarban, időnként téve egy-egy megjegyzést a másik felé. Bármelyiküknek többszörösen is lett volna ideje hazamenni. De nem ez történt, vártak egymásra, keresték az alkalmat, hogy együtt induljanak el valamilyen néptelen helyre, mert ez ilyenkor számukra „társadalmi elvárás”. Ez az általunk ún. „pusztai párbaj”, ami az erőn és ügyességen alapuló tényleges párbajnak és a sorshúzáson alapuló öngyilkosságnak a sajátos keveréke. Melyik ránt kést és melyik szúr előbb? Ezt mind a vádlott, mind a sértett eleve úgy tekinti, mint a „sors elrendelését”. Mindennek a kialakulásában persze nemcsak a helyi nézetek, hanem a diszharmonikus személyiségszerkezetek is közrehatnak. III. Ismeretes a francia mondás: „Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani”. A büntető- jogászok, a bűnüldözés dolgozói nem vallanak ilyen nézetet. A bűnös magatartást azonban nemcsak össztársadalmi jelentőségében, jogellenességében kell értékelni, hanem a terhelt környezethez, szubkultúrához való viszonyában, a terhelt személyiségéhez való viszonyában is meg kell ismerni. Ebből sokféle következtetést lehet levonni. Az ilyen összefüggés felismerése megkönnyítheti a bűntettel kapcsolatos történés felderítését, lehet pszichológiailag érdekes, anélkül, hogy jogi jelentőséghez jutna. Súlyosbíthatja, vagy enyhítheti a büntetést. Egy azonban bizonyos: minthogy a bűntett a terhelt szubjektivitásán át valósul meg, s a bűntett irányába ható társadalmi tényezők is a terhelt szubjektivitásán át érvényesülnek, nem dolgozhatunk eredményesen a bűnözés visszaszorításán, s nem tudjuk a terheltet átnevelni, az ítélkezés legközvetlenebb jogi vonatkozású feladatait sem tudjuk helyesen megoldani a terhelti szubjektivitásnak tényleges ismerete nélkül. Foglalkoznunk kell az emberi szubjektivitást, a személyiséget érintő alapvető tudományos vagy ideológiai nézetekkel. Az ítélkezési gyakorlatban ilyen nézetek vagy ilyeneknek a csökevényei jelentkeznek. Említettük azoknak a nézetét, akik a büntetési szigor fokozásával megoldhatónak tartják a bűnözés visszaszorítását, az adott bűnözőnek és másoknak az újabb bűntett elkövetésétől való visszatartását. Milyen elméleti — pszichológiai — szemléletre támaszkodik ez az álláspont? Sz. L. Rubinstein, a neves szovjet pszichológus, néhai leningrádi professzor kétféle szemléletről ír a személyiséget illetően. Az egyik a személyiséget és a személyiségre való ráhatást, a személyiség válaszadását ahhoz hasonlítja, mint amikor a viaszra pecsétet nyomnak. A viasz mutatni fogja a pecsét formáját. Ez a passzív tükrözés. E szemléleti mód szerint, ha nem viaszról van szó, hanem keményebb közegről, tisztán a „pecsétnyomónak” a keménységétől és alkalmazott erőtől függ az, hogy a passzív anyag átvegye a pecsétnyomónak a formáját. Hogy e szemléleti módnak a bűnözés leküzdésére való átvitele mennyire nem vezet eredményre, mutatja az amerikai börtönök tapasztalata, ahol a halálraítéltet 5—10 évig is siralomházban, egyes zárkában tartják. Még ilyen módon sem lehet ezeket az embereket megtörni. Sz. L. Rubinstein másik hasonlata a prizmához kapcsolódik: a szubjektivitás aktív jellegét hangsúlyozza, azt, hogy amint a prizma a ráhulló fénysugarat megtöri, részekre bontja, ugyanúgy alakítja át a szubjektivitás saját belső törvényszerűségei szerint a környezeti hatásokat, s a válasz nemcsak a környezeti hatást, de a szubjektum sajátosságát, belső törvényszerűségeit is tükrözi. Ismretes, hogy a marxista irodalom nem foglalkozott kellően a személyiség problémájával, holott a marxizmus alapvető tétele, hogy mind a társadalmi, mind az egyéni fejlődés a társadalminak és egyéninek aktív kölcsönhatásán alapul, ebben az előbbi a meghatározó. Sem a társadalmi mozgás törvényszerűségeit nem lehet az egyéni mozgás törvényszerűségeire visszavezetni, de ez megfordítva sem lehetséges. így el kell ismerni a személyiség belső mozgásának, fejlődésének bizonyos öntörvényiségét. Ezzel tisztában van az egyén is, de tisztában van a társadalom is, mi mindnyájan az általunk ismert személyeket illetően. Hogyan érjük el azt, hogy az egyéni szubjektivitás mozgásának öntörvényisége megfeleljen a társadalminak? Ez éppen a politika művészete, s minden olyan emberi tevékenységé, amely emberekre kíván hatni, s azok magatartásában bizonyos változást elérni. 31
