Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Lengyel Zoltán: A bűnelkövető szubjektivitása

Az a régi jelszó, „ismerd meg önmagadat” az egyént kívánja nevelni a helyes alkalmazkodásra, arra, hogy ismerje meg ahogyan az ő személyisége átalakítja a környezeti hatásokat, hogy tudatos magatartással ellensúlyozza azt a módot, ahogy személyisége a környezeti hatásokban torzít.

Mit értsünk a személyiség társadalmi meghatározottságán, és milyen helyet kap abban a személyiség sajátos „öntörvényisége”?

A marxista irodalomban ma is találkozunk olyan nézettel, amely szerint a személyiség az össztársadalminak valamiféle szubjektív vetülete. Valóban, ha az embert a maga szubjektivitásában meg akarjuk érteni, vizsgálnunk kell, hogy az adott személyben a legfontosabb általános társadalmi viszonylatok, tartalmak milyen élő, konkrét, személyi vetületet kapnak. Ilyen értelemben vitathatatlanul helyes Marx iránymutatása, amely szerint a személyiség lényege az ember társadalmi viszonyainak összessége. Ehhez hozzá kell tenni, s ezt Marx is így értette, hogy az emberben „szubjektíve” élővé vált társadalmi viszonyokról van szó. Azt is vizsgálni kell, hogy az ember magatartása, másokkal való magatartásbeli kölcsönhatása milyen társadalmi viszonylatok tükrözését tartalmazza, milyen társadalmi viszonylatokat hordoz. A társadalmi viszonyok sok ember cselekvésében így válnak realitássá. Másrészt az egyéni ember magatartását csak úgy érthetjük meg, ha az általa hordozott lényeges társadalmi viszonylatokból indulunk ki.

Marxista szerzők joggal bírálják az uralkodó pszichológiai irányzatokat, hogy utóbbiak az emberi magatartás, a személyiség vizsgálatánál éppen a leglényegesebb társadalmi viszonylatokat, az embernek helyét és viszonylatát a legalapvetőbb társadalmi, gazdasági, politikai, osztályviszonyokkal kapcsolatban nem vizsgálják, a pszichológiai kutatások középpontjába az emberi magatartás társadalmilag lényegtelen, véletlenszerű vonatkozásai kerülnek.

Feladatunkat azonban azzal sem oldjuk meg, ha általában hangsúlyozzuk a személyiség társadalmi meghatározottságát, és rámutatunk ezzel kapcsolatban az alapvető társadalmi viszonylatokra. Ezzel ugyanis csupán megismételjük a társadalomtudománynak, a tudományos ideológiának a tételeit. Azt, hogy ez az egyéni magatartás értelmezése szempontjából nem sokat ér, a legjobban az mutatja, hogy ugyanabban a társadalomban is a legkülönbözőbb értékrendszerek vagy éppen törvényszerűségek érvényesülnek. Minden társadalomnak megvannak a többé-kevésbé általános elvárási és osztályviszonyai, de vannak ún. „szubkultúrák” is. A bűnözés sajátossága, hogy szubkultúrákhoz kapcsolódik, és ezeknek elvárásai az össztársadalmival gyakran éppen ellentétesek. Miért csatlakozik az egyén a szubkultúrához, így történetesen a szocialista társadalomban született és nevelődött fiatalkorú az antiszociális jellegű galerihez? Mivel a galeri magatartása többnyire értelmetlen és célszerűtlen — az össztársadalom nézőpontjából —.ennek nyilván individuális oka van. A fiatal érzelmi vagy más szükséglet kielégítését keresi a galeriben.

A mi helyzetünket bonyolítja, hogy társadalmunk átmeneti társadalom. A társadalom egészére jellemző gazdasági és társadalmi viszonyok, az ennek megfelelő törvényszerűségek, osztályviszonyok és értékrendszerek a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetet mutatják. A személyiség a legkülönbözőbb vonzások hatáskörébe kerül. Mely vonzást fogad el, vagy utasít el a személyiség? Az a kérdés hogy a személyiség milyen „erőterekben” mozog társadalmilag, társadalomtudományi, szociológiai kérdés. De hogy milyen vonzásokat fogad el, vagy utasít el magától, hova csatlakozik, ez már a személyiség problémája. Ez éppen a személyiség „öntörvényiségével” kapcsolatos. Tudományosan nem megalapozott az a marxista irodalomban legalább hallgatólagosan gyakran megtalálható feltételezés, amely a személyiség „öntörvényiségének” elismerését, individualizmusnak, a polgári ideológia „beütésének” tartja. A legmagasabb szintű kollektív, szocialista ideológia is a személyiség öntörvényisége útján válik a személyiség belső tartalmává. Amikor Matroszov hőstettéről olvasunk, aki saját testével zárta el a német betonerőd tüzelőnyílását, azt kell mondanunk, hogy itt a szocialista ember személyiségének öntörvényisége érvényesült.

A mondott „öntörvényiség” a legkülönbözőbb társadalmi és ideológiai tartalmakat hordozhatja, de bizonyos sajátosságai — a személyiség által interiorált ideológiai tartalmak különbözősége ellenére azonos vagy hasonló törvényszerűségeket mutatnak. A személyiség közös — minden emberben közös— belső, éspedig társadalmilag releváns, ilyen törvényszerűségeinek elismerése a legkülönbözőbb ideológiai jellegű és értékű állásfoglalások mellett — éppen ez a pont az, amelyet sok ideológus nem tud elfogadni. Véleményem szerint azonban e törvényszerűségek elismerése nem jelenti a szocialista ideológia elsődleges irányító jellegének gyengítését, sőt éppen az emberek tényleges átnevelésének feltétele.

Az említett hibás szemlélet — amely vulgarizálja Marx idézett tételét — tükröződik azokban a nézetekben — ezek hazai irodalmunkban is elterjedtek —, amelyek szerint a kifejlett ember igazán személyiség, „társadalmi személyiség”, s ebből az következik, hogy a gyermek, legalább a kisgyermek nem személyiség, nem „szociális lény”.

Ez a tudomány szempontjából hamis nézet lehetetlenné teszi az ember személyiségkialakulásának megértését. A kérdés lényege az: ha az ember szüntelenül és kezdettől fogva az egyéninek és a társadalminak a kölcsönhatása útján fejlődik, hogyan jön létre a kifejlett személyiség, hacsak az utóbbit tekintjük személyiségnek.

Kétségtelen az, hogy a kifejlett személyiség a lényeges társadalmi viszonyok hordozója. Az ember azonban a születésével kezdődő fejlődéssel válik erre alkalmassá. A születéssel meginduló fejlődés hatá32