Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Lengyel Zoltán: A bűnelkövető szubjektivitása

Büntetjük azt, aki a polgári bíróság által megítélt gyermektartásdíj fizetését önhibájából mulasztja el. Ez komoly társadalmi vívmány, és eredményezi, hogy a házasságoknak különböző okokból gyakori felborulása esetén a gyermeket ténylegesen nem gondozó szülő is hozzájárul a gyermek tartásához, és ez a köztudatba átment magától értetődő követelmény.

A kérdés azonban mégsem olyan egyszerű, s ennek jellemzésére felhozok egy triviális, de megtörtént, valamint egy átlagos esetet:

A tanyavilágban az erdőszélen 20 „kiskatona” tartózkodott pihenőben, elöljáró nem volt velük. Arra haladt egy kóbor nőszemély, aki ajánlatot tett a kiskatonáknak, hogy fejenként 3 forint ellenében hajlandó valamennyiükkel közösülni. A csoport legélelmesebb tagja összeszedte a fejenként 3 forintot, s valamennyien sorban közösültek a lánnyal. A 60 forintot a lánynak átadták. A kóbor nőszemély teherbe esett. A kiskatonák egyikének a nevét sikerült megtudnia, akit a bíróság a közösülés ténye alapján, és azért, mert a vércsoportvizsgálat az apaságot nem zárta ki, a gyermektartásdíjban elmarasztalt. A fiatal parasztgyerek a gyermektartásdíjat nem fizette, és talán érthető az, hogy erkölcsi értelemben erre magát nem érezte kötelezettnek. A kóbor nőszemély büntető feljelentést tett, és a parasztgyerek ellen vádat is emeltek. A fiatalember a büntetőbíróság előtt saját „jogtudatának” megfelelően védekezett. A bíróság megtehette volna azt is, hogy némi haladékot ad neki, s ha ezután sem fizet, megbünteti előbb felfüggesztett szabadságvesztéssel, s ha ezután sem fizet, végrehajtandóval. Ehelyett azonban az eljáró bíró igyekezett megmagyarázni neki a helyzetet, azt, hogy ilyen makacskodással az egész életét tönkreteszi. Végeredményben a parasztlegény fizetett, a büntetés elmaradt, s talán az egész helyzetet magában „úgy rendezte el”, mint az említett „botlása” utáni megérdemelt büntetést”.

A másik probléma tipikus, de nehezebb is. A 30 éves és 3 gyermekes jól kereső szakmunkás férjet a feleség elhagyta, illetve új élettársával a férjet a lakásból eltávolították. Ezután pert indított a külön- váltan élő, majd volt férj ellen, s vele szemben a „gyermekek részere” a bíróság — törvénynél fogva és mérlegelési lehetőség nélkül — keresetének 50%-át ítélte meg. Érthető az, hogy a férj a bíróság előtt panaszkodott, előadva, hogy albérletbe kellett mennie, s a megmaradó fele fizetéséből megélni képtelen. Rámutatott a felesége könnyelműségére és arra is, hogy a feleség a gyermektartásdíjat új „élettársával” tetszés szerint költheti szórakozásra, valamint, hogy az anya őt a gyermekek közelébe sem engedi. Mindezek az alperes férj részéről emberileg érthető előadások volnának. Az adott vonatkozásban azonban ezek a tények jogilag nem relevánsak. A hivatalos jogi elképzelés az, hogy a gyermektartásdíj a gyermekeknek jár, a fenti körülményektől függetlenül. Más ügyekben feltárult a bíróság előtt, hogy a gyermekek az új férj vagy élettárs mellett milyen szörnyű helyzetbe kerültek. Az élet tucatjával produkál olyan eseteket, amikor az ilyen helyzetbe került elkeserített személy a bíróság által többnyire megadott „türelmi idő” ellenére sem fizet, majd pedig annyira megmakacsolja magát, hogy ismételten kerül börtönbe. így jutnak korábban rendes, büntetlen előéletű egyének a notórius rablókkal, gyilkosokkal azonos büntetőintézetbe, s büntetés-végrehajtási körülmények közé. Az ismételt büntető feljelentések néha a „női bosszú” eszközévé válnak.

így évente tucatjával termeljük a „javíthatatlan” visszaesőket. Szükségszerű-e ez! Nem szükségszerű olyan értelemben, hogy a bíróságnak jogszabály kellene, hogy lehetőséget adjon az összhelyzet mérlegelésére, hogy embereket nem juttathatunk saját hibájukon kívül egzisztenciálisan lehetetlen helyzetbe. A terhelt jogtudatának elemi ténye az, hogy „jogok és kötelezettségek együtt járnak”, ha tehát az egyik fél csak bosszantás céljából cselekszik, nehéz a másiktól az erejét végsőkig igénybevevő kötelességteljesítést elvárni. Mindez persze az ilyen jellegű ügyeknek csak csekély %-a. Itt azonban szemléleti kérdésről, az egész munkának a kulturáltságáról és arról is szó van, ha el tudjuk kerülni országos szinten és évente néhány tucat embernek „börtöntöltelékké” válását, ezt tegyük is meg.

A terhelti tudat realitása ismeretének más vonatkozásban is jelentősége van, ettől függhet komoly bűnügyekben a bűnüldözés hatékonysága, sikere.

Az ismerten verekedő terhelt, ittas állapotban betért az egyik tanyába, ahol pénzért lehetett bort kapni. A tanyabeliekkel illendően kezdett italozni. Ezután jött be a tanyába a hasonló korú sértett, aki a kérdéses ünnepi napon ugyancsak italozva járta végig a tanyavilágot. A háziakkal lekezelt, de az általa eddig soha nem látott vádlottal nem. A vádlott az egyik tekintélyes helybeli férfival kellemes módon társalgón, a sértett utóbbival kezdett beszélgetést, anélkül, hogy a vádlottnak szólt, vagy csak bemutatkozott volna. Ez már az általános felfogás szerint is sértés. Ezután a vádlott és a sértett az asztal mellett ültek, és halkan beszélgettek. Kézfogás ezután sem történt. Mindezt látta a vádlottnak a barátja, s rosszat sejtve azt mondotta: „Laci, gyerünk”. A vádlott és a barátja indultak a kapu felé és a házbeliek is utánuk mentek. A kapuban a vádlott — zsebkését feltűnés nélkül elővéve és kinyitva — a sértettet villámgyors mozdulattal nyakonszúrta, utóbbi a nyakiér átvágása folytán pillanatok alatt elvérzett. A nyomozás során tisztázódott, hogy semmiféle durva szó, összetűzés nem volt, az előzmények nyugodt hangnemben, csendben folytak le. Ez olyan következtetésre adott volna alapot, hogy a terhelt tettét elmezavar hatására követte volna el.

Itt ismét azzal a hibás szemlélettel találkoznánk, hogy a bűnüldözésnek az ügyet vizsgáló dolgozója saját fogalomvilágából indul ki, s ezt vetíti ki a terheltre, ennek alapján akarja a terhelt magatartását értelmezni. Az ügy vizsgálója feltételezte azt, hogy komoly, öléshez vezető indulatokat kiváltó össze30