Forrás, 1972 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1972 / 2. szám - HAZAI TÜKÖR - Lengyel Zoltán: A bűnelkövető szubjektivitása

évben, hogy néhányszor tízmillióval sikerült megemelni 5 évre az ifjúságvédelemre szánt összeget. Vajon hol az arány a társadalmilag gyermekotthonokra és italbolthálózatunk fejlesztésére fordított összegek között? Az alkoholizmus a népgazdaságnak évente többmilliárdos kárt okoz.

Véleményem szerint, amikor egyesek — egyébként öntudatos és jó állampolgárok — egyoldalúan csak a szigor követelményét hangoztatják az említett problémákkal kapcsolatban, nem tudatosan, de ténylegesen a társadalmi lelkiismeretet kívánják elhallgattatni magukban és másokban is.

A bűnözés társadalmi okai ismertek, Amikor különböző szerveink gazdasági, kulturális kérdésekben döntenek, tekintettel vannak intézkedésüknek a bűnözés alakulását illető hatására. Az a nagy tömegű és mély hatású intézkedés és kezdeményezés, ami országunkban történik (a lakáskérdés megoldása, a nők gyermekgondozási segélye stb.) egyben a bűnözés visszaszorítása irányában is hat, mégpedig a legdöntőbb vonatkozásokban.

A bűnöző szubjektivitása ismeretének a problémáját nem az ilyen objektív társadalmi összefüggések teszik indokolttá, hanem az a kérdés, hogy a bűnüldözés dolgozói a bűncselekményt elkövető belső életének törvényszerűségeiből ténylegesen mit ismernek. Itt nem arról van szó, hogy a kihallgatást végző nyomozó, ügyész, ítélőbíró kérdéseibe a bűnöző szubkultúrájára jellemző szavakat kever. Az elmúlt évtizedben akadémikusok, tudósok (többségükben orvosok) művek egész sorában igyekeztek megvilágítani a gyermekkorból kiindulva az antiszociális bűnöző személyiség kialakulásának útját. Legutóbb mélyreható elemzést végeztem arra nézve, hogy az érintett szerzők (dr. Gegesi Kiss Pál, dr. György Júlia) tudományos gondolatkincséből mi az, ami a bűnüldözési munkában ténylegesen tükröződik. Meg kellett állapítani, hogy a nyomozók, ügyészek, bírák ebből a tudományos anyagból igen keveset ismernek, a bűnüldözési munkában — ami az elkövető szubjektivitásának ismeretét illeti — alig tükröződnek tudományos ismeretek, hanem hivatali és élettapasztalat, általános politikai és erkölcsi — egyébként önmagában helytálló — ismereteknek rávetítése a terhelt személyére.

1970. év májusában a Magyar Tudományos Akadémián ifjúságtudományi szimpoziont tartottak. A Központi Bizottság ismert határozatának, az említett akadémiai szimpozionnak és egész tudományos fejlődésünknek az iránymutatása tükröződik a nemrégen elfogadott ifjúságvédelmi törvényben. Mindez indokolttá teszi a széles nyilvánosságot is érintő kérdéseknek a nem csupán össztársadalmi, politikai, ideológiai, hanem a szubjektivitás belső mozgási törvényei szempontjából való felvetését.

II.

Néhány példa annak illusztrálására, hogy a jogalkotó, a jogalkalmazó bíró vagy a nyomozó egyszerűen csak kivetíti a terheltre a saját erkölcsi, jogi stb., tehát általános ideológiai kategóriáit, de a személyiség realitásáról nincs valós ismerete, s hogy ebből a jogalkotás és jogalkalmazás terén ún. disz- funkcionális (nem kívánt, káros) következmények származnak.

A jogalkotás síkján ilyen az ún. ,,gyermekülés” problémája. Ismeretes, hogy az 1961-ig hatályban volt régi Btk. enyhébben rendelte büntetni a házasságon kívül szülő nőnek a cselekményét, aki gyermekét szülés közben vagy szülés után közvetlenül megölte.

A hatályos törvény ilyen indokolással mellőzte e cselekménynek enyhébb büntetését:

„A gyermekölést a Btk. eredetileg azért privilegizálta, mert a házasságon kívül szülő anyát általában nyomor, nélkülözés fenyegette, őt a burzsoá társadalomban megvetéssel sújtották, és mert e két körülmény hatását a szüléssel együttjáró kivételes testi és lelki állapot jelentős mértékben fokozta. Az anya- és gyermekvédelem hathatós kiépítésével népi demokráciánk az anyagi gondokat kiküszöbölte. Ha a leányanyát helyenként (főleg falun) még erkölcsi rosszallás alá vonják is, ez semmiképpen sem jelent olyan fokú megvetést és a társadalomból való kitaszítottságot, mint amilyen az elmúlt rendszerben még székében tapasztalható volt. A jövő fejlődése, a szocialista erkölcsi felfogás érvényesülése mindinkább kiküszöböli a leányanyák erkölcsi megvetését.”

Az indokolás olyan társadalmi vívmányokra mutat rá, amelyekre büszkék lehetünk, s amelyekkel kapcsolatban társadalmunk óriásit lépett előre. A kérdés itt azonban nem az, hogy össztársadalmi téren mit kívánunk, és mit tudtunk elérni, hanem az, hogy azoknak a többnyire fiatal lányoknak, akik házasságon kívül teherbe esnek, és saját, valamint környezetük elmaradottsága folytán az AB bizottsághoz nem fordulnak, hanem a végsőkig titkolják terhességüket (a hasonló színvonalú környezet ebben álkíméletből, szégyenérzetből, segítés helyett kezükre játszik, s a bírósági tárgyaláson még a leány szülője is azt állítja, hogy az előtte meztelenül mutatkozott 8—9 hónapos terhességet nem vette észre), s a születő gyermeket valójában előre elhatározott szándékkal ölik meg: mi a tudati realitása. Vajon az össztársadalmi szinten elért vívmányok ezeknek a fiatal nőknek a személyében is realizálód- tak-e? Nyilvánvaló, hogy nem ez a helyzet. E realitás felismerését tükrözi az ítélkezési gyakorlat, amely a változott jogszabály mellett is tartja a régi büntetéskiszabási mértéket, ami kb. 2 év (összehasonlításul: „átlagos” emberölési cselekmények büntetése 10—12 évi szabadságvesztés).

Felhozhatunk azonban példát arra is, amikor az ítélkezési gyakorlat nem vesz tudomást az elkövető szubjektív állapotának a realitásáról, s idéz elő minden jószándéka, és egészében társadalmilag kívánatos működése ellenére „diszfunkcionális” következményeket.

29