Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - JEGYZETEK - Ablonczy László: A magyar játékszín ügyében

világ széjjelhullását felmutatni. De a háborúban hatalmasabb erők működtek, ezeket nem tudta meg- igézni és legyőzni a színház. Kiszerelték a töltetet, a nacionalizmus színes petárdáit durrogtatták, mígnem elpukkant az utolsó is, és az éjszaka sötét égboltozatja alatt maradtunk. . .

Midőn újból világosodni kezd, úgy látszik, kiteljesedhet, ami néhány évvel korábban abbamaradt. Illyés Gyula, Déry Tibor, Balázs Béla, Háy Gyula bemutatói a teljességet ígérik, bár Németh László Vásárhelyt már papírszínházat kénytelen játszani. Az idő jókedvre deríti a múltba tekintő szándékot is. Bánk bán, Az ember tragédiája mellett a Civilizátor, a Magyar Elektra, a Kocsonya Mihály házassága, Simái Moliére-magyarítása is testté vált a színpadon.

Az előadáskezdő színházi gong megszólalt, de a kortina mégse gördülhetett föl.

Elszalasztott jelen?

Nem az volt a mulasztás, hogy Beckett, Ionesco időben nem kapott színpadot, hanem a magunk dolgáról sem beszélt — nem beszélhetett — a magyar dráma. Ha mégis szót kapott, jelszavakat, programokat dialógizált. így hát maga a lényeg sikkadt el, drámaiatlan színháznak adatott a tér. A világ nem igényelte, s a színház kénytelen volt elhagyni a drámaírót. Ha mégis született jó dráma, azt a verembe esett emberből a történelem szorította ki. Volt, aki az íróasztalfióknak dolgozott, más abbahagyta, s volt aki bábszínházzal próbálkozott.

Utóbb már nyugodni látszik a lelkiismeret, hisz mindenki magyar dráma bemutatására készül, sikk lett pártolni a magyar drámát. Csakhogy ez divatolás az átgondolt magyar színházvezetés helyett. Ha visszagondolunk az elmúlt évekre: sikerkönyv-dramatizálásra, máskor minősíthetetlen anyagok színpadi élete jelentette a magyar dráma iránti buzgólkodást!

Úgy látszik a magyar drámaíró sorsa, hogy könyvkiadó felkérésére írja darabjait! Hubay Miklósból az új drámagyűjtemény jó felét a Szépirodalmi Kiadó húzta ki. De ez még a derűsebb helyzet, hiszen végülis világra jött, de nincs az a Thália papja, amely már vissza és kiimádkozhatná azt a sok darabot, melyet már az írói képzeletben abortált a megvalósulás reménytelensége.

Ha a színháznak komoly ügye, hány és hány drámát írathatott volna Illyés Gyulával, Németh Lászlóval és a többiekkel. Gondolok itt azokra is, akik közben elmentek: Remenyik Zsigmond, Tamási Áron, Kodolányi János. . . Kevésbé szólnék panasszal, ha a Nóra ötödik fordítását, vagy az irkutszki történet magyarra ültetését nem Németh László yjégzi, helyette erejét, lelkét adhatja drámatervei megvalósításához.

Van, hogy rövid az író és a színház kapcsolata. Az egyik pesti színház Csurka első darabjaként a Ki lesz a bálanyát nem merte bemutatni, íratott még két másikat — gyengébbet —, majd utána is csak a bérlethirdetésig merészkedett, végül egy stúdiószínpadon, a megírás után több mint fél évtizeddel negyven forintért látható az utóbbi idők egyik legjobb magyar drámája. És itt egy másik nagy gondunk: a késettség. Bár igaz, hogy a jó mű nem évhez és korhoz kötött, s állnia kell a múló évek ellenére is. De mégis csak igaz az is, hogy a színház a közvetlen szószék, ahonnan élő kapcsolat van néző és művész között, s a feszültség sokszor aktualitások által teremtődik. Mindjárt közvetlen első jelentésben. Eddig az aktualitást nem tudta teljesíteni a színház. Nemcsak az imént emlegetett Csurka- darab esetében, de az Oszlopos Simeon is példa erre, s méginkább az elmúlt évtizedben született lllyés-drámák sorsa. A filmnél rég nincsenek effajta kötöttségek. Mért éppen a legélőbb, s a közösséghez leginkább beszélni tudó művészet, a színház munkája nehezül feleslegesen?

Tovább is folytatható a mulasztások sora. Ki követelte Mándytól, hogy váltsa be szavát, amikor egyik nyilatkozatában darabot Ígért a fiatalokról? Mészöly Miklós kedvét vesztette, Weöres Sándor mindeddig a maga gyönyörűségére tündérkedett lelke színpadán. Rendeződött-é az adósság Tamási Áronnal? Legalább stúdióban, laboratóriumban kinagyítva érdemleges lenne Balázs Béla, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Mácza János jeleneteit megvizsgálni, mi is hasznosítható belőlük, a magyar dráma és a színjátszás érdekében.

Bata Imrével kérdezem: meddig istenkedjünk még Remenyik Zsigmondért? Ha szóbakerült, egy Brechtre utaló félmondattal elintézték. Csak olvasná el darabjait egy jó dramaturg vagy egy fantáziával áldott rendező, kiderülne önmagáért, önmagában helyt áll az életmű. Ő maga mondta rezignáltan: a drámaíró bírja legkevésbé az asztalfiókot. így csak kilenc darabot írt meg, a többi véle enyészett semmivé.

Igaz, kockázatot kéne vállalni. Nem is anyagit. Művészit, világnézetit. Harcra, küzdelemre hív az anyag, győzedelmeskedni csak igazán tehetséges, teremtő művész tudhat. A jelennel való szembesülés a jövő igézetében. A játék, a gesztus, s minden színházi kifejező eszköz a színész és a rendező kezében van, így lehet élő színházzá, személyes látomássá tenni az írott anyagot. Kiegészítőén, kiteljesítően. Nehéz és kegyetlen a küzdelem. Kényelmesebb ehelyett Williamsot, Anuilht játszani és általánosságban fecsegni a jelen „nagy kérdéseiről”„örök problémákról”a neuraszténiás szenvelgésekről. Kényelmesebb, hiszen ehhez a rendező importálni tudja az ötletet, mert két munkája között Amerikában Londonban, Párizsban járt anyagbeszerző úton. Nem tagadom én az imént emlegetett és más külföldi darabok honi játszásának jogosságát, csak azt mondom: az arányérzékkel bajok vannak! A Miller- bemutatókkal napra készen állunk. Illyéssel ugyan miért nem? Az itt és most gondjainkat mi magunk kell, hogy megoldjuk, a nyugati szerzők nem sokat segíthetnek rajtunk. Van közös igazság és érzés, de a mi dolgunk és szavunk különböző is az övékétől.

70