Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 5. szám - SZEMLE - Szalay Károly: Kolozsvári Grandpierre Emil: Keresztben az úton

kiterjedő tanulmánya, és a költőket bemutató mini-esszék sora. S nem titkolja, azért gondol vissza ilyen messzire, mert egyszer hátha . . . Hátha eljön a nem is annyira az antológiáknak lelkét jelentő, megbízhatóan pontos válogatás, de a mindenkori szellemi munkához szükséges — az ilyenfajtánál pedig egyenesen kötelező! — alázat. Nemcsak a választott anyagot illetően, de legfőképpen a publikum, a széles olvasótábor iránt. Mert ez a legnagyobb tudomány: olyan anyagot adni a kézbe, hogy azt ne kezdhesse ki egykönnyen a fürkész tekintet, úgy megbecsülni az olvasót, hogy az szentírást lásson az antológia lapjain. Még akkor is azt, ha esetleg a válogatás nem mindenben az ő szája íze szerint történik. Különösen fontos ez akkor, amikor egy versgyűjtemény nem a beavatottak, a folyóiratok és újságok irodalmi publikációit ízig-vérig ismerők, hanem a költészettel csak most kacérkodó fiatalok számára készül.

1971-ben nehéz úgy magyar versantológiát szerkeszteni, hogy ne szerepeljen benne Juhász Ferenc, Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János neve. S ha egy kicsit bővítené még a kritikus a hiánylistát nyugodtan beleférne még: Déry Tibor, Toldalagi Pál, Rákos Sándor, Simonyi Imre, Beney Zsuzsa, Tandori Dezső. Hogy az elmúlt év folyamán nem jelent meg valamelyiküknek verse folyóiratban? Akkor tessék kötetből válogatni! Vagy ezt nem lehet? Akkor miért szerepel Keszthelyi Rezső csak verseskönyvben és antológiában megjelent darabokkal? (Egyébként egyetlen verseskönyvét „legutóbbi kötetként” — lásd életrajzi adatok— emlegetni enyhén szólva túlzás: ezt akkor szoktuk tenni, ha van valami előzmény.).

Az egész antológiában legjobban a következetesség hiányolható. Vagy meg van a válogatás szigorú koncepciója, vagy nincs. Ha Szép versek, 1970-ről van szó, akkor ne szerepeljen a különben megérdemelten beválogatott Buda Ferencnek egy régebben (Füvek példája, 1963) már megjelent verse (Messzihordó).

A figyelmetlenségből következő elírások meg egyenesen bosszantóak. Csoóri Sándor legutóbbi kötete a Faltól falig nem tartalmaz verseket, mint ahogyan az az életrajzi adatokban szarepei. Viszont Csorba Győző legutóbbi verseskönyve, A lélek évszakai válogatott költeményeket fog egybe, s ez nincs feltüntetve, ugyanakkor más esetben (pl. Pákozdy Ferencnél) a közlemény ilyen mérvű pontossághoz is ragaszkodik. Zelk Zoltánnak szép versét, a Vasárnap éjjelt, az antológia „modernizálva” — az első téves közlést (Új írás, 1970. 1. szám, 51. I.) megismételve — közli, akkor, amikor a szerző a folyóirat 3-as számában (127. I.) már helyreigazítást kért, s a vers a nyomda ördögétől megfosztva ugyanitt már eredeti szöveggel is szerepelt.

A csak kapásból említett példákat nézve, aligha jut arra a végkövetkeztetésre az olvasó, hogy a versantológia szerkesztői megbecsülték. Pedig igazi nagy versek is jelen vannak a gyűjteményben. Ha első publikációban hatott Illyés Gyula Koszorúk-ja, Kálnoky László De profundis-a, Nagy László Bartók-ja, Kormos István: Óda a kukoricához, Vas István: Pentaton, Weöres Sándor: Toccata, és Ratkó József Tél című költeménye, és nem utolsósorban Zelk Zoltán versének hibátlan szövege — és még 10—15 verset nyugodtan ideírhatnánk —, akkor itt mégjobban, egymást erősítve összefutnak az erővonalak.

Tulajdonképpen ezért is örülni kellene a kritikusnak. Csakhogy ő versolvasás tekintetében — helyben lévén az egyes szerzők kötetei és a magyar nyelvű folyóiratok — nem a Szép versek, 1970-re támaszkodik. Viszont, aki ebből tanulja a költészetet, az csak hellyel-közzel kap hív képet, s ha akárcsak egyetlen nagy vers felfedező örömétől is megfosztják, joggal érezheti magát becsapottnak.

S ezért lohadt le a kritikus kezdetben egetverő öröme, ezért ül kissé szemlesütve és szégyenkezve a vackán.

Röstellkedik, mert úgy érzi, hogy nemcsak vele, de a versantológia több mint ötvenezer vásárlójával is csúfot űztek.

Kolozsvári Ci andjpie# # e Imii: Kérésziben az úton

Szatirikus fejezet a magyar történelemből, avagy címszavak a dogmatikus korszak szatirikus enciklopédiájából. Nyolc elbeszélés, nyolc változat a témája.

Grandpierre új fejezetet kezdett életművében az elmúlt években. Érdeklődése soha sem tapasztalt szenvedéllyel fordult a mai tizenévesek sorsa felé, s újszerűnek számított, hogy stílusuk felől közelítette meg alakjait, szlengekben, a nyelvi kifejezésmód életkort, társadalmi réteget, világnézetet tükröző formáiban ábrázolta főként hőseit. Szinte tobzódott a mai fiatalok néha való90