Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Csorba Győző: A lélek évszakai - Szalay Károly: Chagall: Életem
ságát, igazságkereső szenvedélyét, már nem a képek és hasonlatok egymást szülő és előhívó gazdag rétegezettsége adja, hanem a puritánságában szikár megfogalmazású — gondolataiban mégis az előbbihez hasonlóan erősen láttató — parabola. A társadalomból kitaszított, és a hatalomnak kitett, ember keserűsége, a választásra ítélt ember örökös dilemmája fogalmazódik meg ezekben az erkölcsrajzokban. Hiszen az idő — amelyet megörökíteni-megállítani legfőbb vágyunk — valójában elveszett; nincs hatalom, ki legyőzésre bírja önnön csapdájába esett —ez örömöt és kegyetlenséget hordozó létének egyetlen abszurditása — Kronoszt. Vagy talán az időn túlivá tágított világ nem rendelkezik a szükséges időtartammal? Csak annyit tudunk, hogy két katona megy az úton. Vállukat szorosan egymáshoz nyomják, hiszen így követeli meg a mögöttük géppisztollyal lépkedő Hatalom. A két katona rab: egyetlen kincsük, amivel még kivégzésük pillanatáig rendelkeznek, a szellemi szabadságuk. Filozófusok, írók, festőművészek neveit-műveit idézik fel beszélgetésükben, s a mögöttük haladó komor őr nem érti a világukat. Jókedvűen, nevetve beszélgetnek, mikor tudják a véget, ellenállásuk csak annyi, hogy ők olyannal is rendelkeznek, amit a sötét hatalom nem mondhat magáénak: tiszták. Mikor az őr megbotlik, és elveszti felettük uralmát, megszökhetnének — egy rossz novellista itt kezdené elrontani az elbeszélést! —, de ők ismerve elkerülhetetlen sorsukat, saját maguk mennek elibe végzetüknek. Hogy meghalnak-e, vagy nem halnak meg, nem tudjuk. De nem is érdekes. Mi úgy látjuk őket a beszélgetésük után felröpülni, mint a Sárga virág, kék virág c. novella befejező képsorának pillangóvá változott szereplőit. Mindössze ennyi az írás, amely Federico Garcia Lorca emlékét idézi. A címe: Halálnak halála. S amit mond, az szinte szóról-szóra megegyezik Sánta egyik régebbi nyilatkozatával: „Bűn minden, ami megalázza, sérti, pusztítja az embert.” CSORBA GYŐZŐ: A lélek Vajon hány őszt és tavaszt kell magunk mögött tudni, hogy elmondhassuk, kezdjük észlelgetni a lélek évszakait? Vajon hányszor és hányszor kell újra és újra elmondani, hogy a sokáig gyanús megjelölés, a „lélek évszakai”, nem valamiféle költészeti eltévelyedés, a valóságlátásnak, túl- világi erők nyomásától kényszerített megtagadása, hanem egy költői létforma, igazi költészet? Mégpedig a javából. Nem elrugaszkodni akar a valóságtól, de pontos helyhezkötöttségében is szárnyalni, nem megmutatni, de megismerni: megváltani önmagát, úgy, hogy az mindeneknek szóljon; s ha úgy tetszik, a világ váltassák meg általa. A szép magyar nyelv legyen imaháza és palotája, bölcsője és szemfedője. Születés és halál — talán ezzel a két szóval mutathatnék fel Csorba Győző lírájának legfontosabb témakörét. Ami rajta kívül áll, az is benne foglaltatik ebben a mindenséget rejtő, s annak birtoklását minduntalan megkísérlő ikerpárban. Sarjadás és növekedés mind csak azért, hogy kiteljesítse, virágba borítsa a megszenvedett hosszantartó életutat az „őszikékig”, ahol már a megérkezés tragikuma nem keményen hasító fájdalom, hanem csak fáty- lasan érző: „szemeden gyönge jég virágzik, ser CHAGALL: Életéül Pontosabban élete első harmincöt esztendeje. Látomásokban, képekben és rémképekben, lírikus nosztalgiával és sértődött iróniával. Szeretettel és valami mérhetetlen szeretet utáni vágyakozással. És kegyetlen indulattal. Egyik mondatával üt, a másikkal bocsánatkérően simogat. Nála minden átalakul, a családi hagyomány sűrű mítosszá válik, a valóság mesévé. Rendkívüli olvasmányélmény. SZAKOLCZAY LAJOS évszakai hogyan sem érsz el hazáig.” (Csörög a fagyos föld.) Leheletnyi rezdülésekkel fájó, mint az őszi levelek elszakadása az életnedvet adó ágtól, de ugyanakkor felemelő is, hiszen minden elmúlás egy újabb élet előkészítője. Ez feszíti a verset, ezáltal lesz a hang fájdalmasan búgó mélyhegedű futamaihoz hasonló: hangulatilag szinte telített, formailag ötvösén kimunkált. A belső képi látás mindenkori igazítója a filozofikus gondolkodás. Csorba Győző az évszakokat — a költői érlelésnövekedés egymást termésben felülmúló évszakait — rendezgeti, az évre év, napra nap, percre perc valóságos időmúlás helyett a belső történé- sek-változások, most már időn túlivá tágított tartamát mutatva. Állandóságot találva a változóban, önmaga esiIlaghullásnyi idejét mérve a való anyagi világ naptárával jelzett élet körforgásához. Fölösleges itt az Ómagyar Mária-siralomra emlékeztetni és a magyar költészet egyéb remekeire. Csorba Győző gyűjteményes kötete egy „csöndvíz” mozdulatlanságú, rejtett értékekben bámulatosan gazdag költői pálya revelálója. SZAKOLCZAY LAJOS Az önéletrajzok rendszerint a születéssel kezdődnek. Chagallé nem. Halállal és tűzzel. „Nem akartam élni. Képzeljenek el egy csöpp fehér buborékot, amelyik nem akar élni. Olyan, mintha Chagall képekkel volna kitömve.” Az már kisebb bajnak látszott, hogy halvaszületése pillanatában kigyulladt feje fölött a kis faviskó a vityebszki külvárosban. Vityebszk! „A szomorúságok és örömök városa.” Titokzatosságokkal teli gyerekkor, 87
