Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 2. szám - SZEMLE - Ocsovszky László: Czakó Gábor: A szoba
kamaszszerelmek és művészi próbálkozások városa. Chagall, a festő szuggesztív erővel tudja leírni, szavakba sűríteni élete első szakaszát. Festői látásmódjának expresszív erejével, lényeg- retörő ábrázolásával elevenednek meg szülők, nagyszülők, tanítómesterek és persze a lányok, akik az első tétova érzelmeket keltették föl benne. írásművészetének a látomásos megjelenítésmód, a hasonlatok bizarrsága és helyenként naturalista könyörtelensége a jellemzője. Apját a firenzei mesterek nyírtszakáilú, égetettokker színű, csuparánc és csuparedő arcú figuráihoz hasonlítja, és a Haggada ütődött arckifejezésű húsvéti ábrázatáihoz. Aztán hozzáteszi, „Bocsáss meg apácskám.” Az apa főnöke pocakos, kitömött állat. És a nagyapa? „Kiderült, hogy a nagypapa a szép idő kedvéért felmászott a háztetőre, ott ült a kéményen, és élvezettel eszegette sárgarépáját. Képtémának se rossz.” Gyerekkorának emlékképei mind-mind festmények. Fantáziák. Könnyű lángként szárnyal a temető fölött, ahol az anyja pihen. „A fejem elszáll, csendesen kering a szobában.” A nagyapa mészárszékében egyetlen ledöfött tehén valóságos vérfolyót áraszt. „A lelkem itt nyugszik. Itt keressetek engem, a képeimet, a születésemet. Bánat, csupa, bánat.” És hogyan jellemez! Mondjuk az anyját: „Tömérdek fájdalom, korán őszült haj. Szeme a könnyek egész városa. Lelke jóformán csak volt, gondolata már nincs.” Ünnepek feketéje, arcok sárgája és fehérje, egek kékje, falombok vöröse, szemek könnyes barnája, fakuckók befülledt nyomorbűze, gyertyacsonkok magasba-kanyarodó szürke illata, száradó juh- és tehénbőrök torkot fojtogató, haláruda füstölt- hering szaga. Petróleumbűz és köhögtető ma- horkafüst, és persze vérszag, ami könnyet facsar a szemből. Színek és szagok, jajongások és tárgyak olyan tömény atmoszférája, ami elkábítja az olvasót, és arra kényszeríti, hogy átélje mindazt, amit Chagall is átélt zsidóként és oroszként, mindazt, amit látott, érzett és képzelt. A leg- szubjektívebb önéletrajzok közé tartozik az övé. De nem is lehet másmilyen, mert ez a magatartás művészetének a lényege. írása éppen ezért nem szokványos, dokumentumrajz, hanem a külső valóságtól elszakadt, attól csak impulzusokat kapó énregény. Az első művészi kísérletek, az első találkozások az orosz majd a párizsi művészkörökkel, visszatérés az orosz hazába, a forradalom alatt végzett munkája, pályatársak irigysége, veszekedések, sértődések. Nyugtalan és meghajszolt élet állomásai. Erről szól az önéletrajz. Chagall születésétől kezdve pesszimista, hallatlan érzékkel fedezi föl mindenütt a fájdalmat, és azt fölfokozza. Bizalmatlan, gyanakvó, és ugyanakkor meghatóan hiszékeny. Az Életem művészi hitvallás is egyben. Kiderül belőle, hogy képtelen másképp látni a világot, mint ahogyan megfestette. De elméletileg is tudatos művész. Ars poeticája tagadásra épül: „A naturalizmust semmiben sem tűrhetem.” Ez 88 az álláspont a magyarázata annak, hogy szembefordul pályatársaival, Sztanisziavszkij szisztémáival, a zsidószínház játékstílusával. Dühösen, gúnyolódva, de ha kell, megfontoltan és érvelve. Vagy groteszk kegyetlenséggel: „Vagy talán nem ajánlottam-e fel Mihaelsz színésznek a minap, hogy kiveszem a félszemét, mert úgy a maszkja élethűbb lesz?” És amikor Granovszkij egy Chagall színpadi díszletre valódi fáklyát akaszt, és azt meg is gyújtja, a festő kétségbeesetten kiált fel: ,,Ó, szegény szívem! Apám, anyám!” Mert mit is tehetne egyebet? Chagall éppenúgy kétségbe tud esni a művészek balfogásain, mint a nyomor, az emberi szenvedés láttán. Gyerekkori kép: a nagyapa kezenyomán lerogyó állat fejére borul, és vígasztalóan azt súgja a fülébe, ha nem is tehet érte semmit, de nem eszik majd a húsából. Ez még a gyerekkor tehetetlensége. De amikor úgy érzi, nem festhet, azt hiszi, nem festheti azt, amit ő akar és amit ő egyedül üdvözítőnek talál, mindent elkövet. Még a legszörnyűbb árán is: otthagyja Vityebszket, az ősök sírját, barátokat és ellenségeket, mindazt, amiből művészete fakadt. Hányszor sóhajt föl írás közben, ha egy-egy kedves alak bontakozik elő tolla nyomán: „istenem, mi lett veletek!” Chagall elmegy, hogy festhessen. De azt hiszem, képeinek sűrű atmoszféráját, motívumainak eredetét ebből a mélységes lokálpatriotizmusból kell magyaráznunk. Az önéletrajzot még Moszkvában fejezi be 1922-ben, de már úgy, mintha nagyon messziről Írná. Még el sem ment, de máris így: „visszajövök hozzátok a feleségemmel és a kislányommal. Mellettetek akarok pihenni. Európa szeret majd és vele együtt talán az én Oroszországom is.” SZALAY KÁROLY CZAKÓ GÁBOR: A szoba Egyre divatosabbá válik irodalmunkban a szociográfiai témák regényes feldolgozása, Kétségtelen, hogy ezen a téren található hibák általában foglalkoztatják az embereket, és hogy a művészetek is mind nagyobb számmal nyúlnak hozzá, azt bizonyítja, hogy sürgetővé vált azok megoldása vagy legalábbis felszínen tartása. Nem kis feladat. Amik tényként és száraz adatként, borzongató valóságként megdöbbentő hatásúak, azok nem biztos, hogy mesébe szőve, erőszakosan fölfokozva és főleg nagyon is szélsőségesen válogatva, érzékenyebb hatást keltenek. S ha mégis, jobbára elvész bennük a cél. Czakó Gábor nekivágott. Az egyik legfőbb problémáról ír, a lakáskérdésről. Talán nem is magáról a kérdésről, hanem a vele kapcsolatos emberi magatartásról. Arról a tartásról, amely családon belül és azon *
