Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - SZEMLE - Simon Zoárd: Áprily Lajos: Akarsz-e fényt?
gyakran szól az italozásról, verekedésről, csúfos kárvallásokról. Tamási Áron is sokszor vallott arról a különös érzésről, melyhez „hasonlót soha semmi nem ébresztett bennem. Csak a föld, hol ringott a bölcsőm”. Tamási Gáspár emlékeit is ez a szülőföldszeretet formálja néha líraivá. A reggeli napfényben elgyönyörködik a harmatos fűben, az éneklő madarakban. Ilyenkor nem részletezi a táj szépségeit. A munka a fontos, a mindennapi élet. Például egyszer elmeséli, hogy a mezőre megy kapálni. „Á virágok a fűben javában nyílónak, s én pedig kapálás közben örvendeztem a virágoknak” — írja. Gáspár életében fontos epizódok, felejthetetlen emlékek a bátyjáról, Tamási Áronról szólók. Gyermekkori játékok, együtt végzett mezei munkák, világháborús emlékek, Amerikából küldött üzenetek, farkaslaki hazalátogatások őrzik ebben a könyvében Tamási Áron emlékét. Némelyik emlék sugárzóbb a többinél, valahogy már az emberi hangon szóló későbbi írót is idézik. Egyszer kaszálás közben Tamási Áron egy fürj lábát elvágta, majd zsebkendőjével bekötözte, s úgy tette vissza a madarat a fészekre majdnem sírva. Gáspár újra és újra felidézi ÁPRILY LAJOS Akarsz-e fényt? A nemrég elhunyt jeles költőnk kiadatlan verseit és Báthori Andrásról írt drámáját tartalmazó kötet ugyan adalék csupán egy beteljesedett, Fénylő, tiszta életműhöz, de egyúttal újabb — immár, fájdalom: poszthumusz — bizonyítéka Äprily Lajos kiemelkedő rangjának. Rövid re- :enzió keretében nem vállalkozhatunk a pálya kimérésére, s az olvasók körében a költő iránt megnyilvánuló megbecsülés és a mérsékelt kri- :ikai méltatások közti ellentét elemzésére. Áprily i maga csendes módján, szelíden reflektált a cöltészetét érő vádakra. Válasza részben közvetít, elhatárolta magát egyfajta divatos póztól, a ,zseniális zagyvaság”-tól: „Költők csodálom «lándzsáitok, de nem értem”. Másfelől közvet- enül felelt, egyszerre ironikusan és fanyar ön- róniával: verssé formálta — a legnemesebb bosz- :zúval —a kritikák elmarasztaló ítéleteit, melyek régigkísérték pályáját. „Csupa muzsika. Kissé iáik s hideg. | Műgonddal formálsz, mint a ré- ;iek. | De mit ér daliam és zengő bilincs, \ ha éne- cednek értelme nincs?” Áprily költeményeinek úgy nincs „új” értelme ihogy sokan értelmezni akarják az új fogalmát, slem úgy új ez a líra, ahogyan up to date a leg- ijabb frizura vagy ruhamodell. S a költő sosem nenetelt a legfrisebb irodalmi izmusok indulóára. Sőt, Ady és József Attila igazian, forradalmán új költészete mellett még konzervatívnak s látszhat. Valóban konzervatív volna ez a nemes, bátyja tetteit, kedvességét, családszeretetét. S keserűen így ír: „Most már nincs bátyám, a sírját kopjafa jelzi és tarka virágsereg borítja, amelyek mindenféle színben játszanak a nagy természetben.” Miben hozott újat Gáspár könyve? Vagy csak folytatja a híres írótestvér útját? Az a véleményünk, hogy újat, eredetit alkotott az idős farkaslaki parasztember, Tamási Gáspár— függetlenül Tamási Árontól. Míg a történetet kerekké formálta, csattanókkal tette derűsebbé Tamási Áron, addig Gáspár a rövid szóbeli közlés egyszerűségével vonja meg a cselekmény határát, az anekdotikus részeket összevonva. Tamási Áron alakjait több furfanggal, több feltűnő vonással jellemezte; Tamási Gáspár pedig csak észrevétlenül, halványabban, a cselekedetek szűkszavú elmondásával. Ott: érezzük a kompozíciót, az anyagát formáló írót, itt: a mindennapi élet igazát, természetes áramlását, így mutatta be Kányádi Sándor Tamási Gáspárt: „Valahol egy messzi ösvényen apró termetű, fekete legényke lépeget felénk mezítláb. Korsó a kezében és vadon nőtt gyöngyvirág a kalapjában.” SZEKÉR ENDRE salaktalan oeuvre? A jelző rossz csengésű, rossz akusztikájú, ezért megtévesztő, helyette inkább azt mondanók: értékőrző, hagyományba gyökerező. A versek témavilága, motívumkincse jobbadán történelmi, természeti vagy a legegyénibben személyes ihletettségű; a kornak csak egy érzékeny és szemérmes leiken át megszűrt, szor- dínós, áttételes visszhangja zeng a versekből. A költemények hangulattartalma elégikus, búcsúzó, nosztalgikus; a bene moriendi ars, a jó halálra való felkészülés adja meg az alaphangot, a vezérlő szólamot. A lélektől lélekig szóló vox humanát.az Albert Schweitzer-i élet iránti tisztelet eszményét, a líránkban egyedülálló természetélményt zárja az alázatos műgonddal kimunkált forma zengő bilincsébe. S lehet-e ezt a tartalmat régiként, avultként elmarasztalni? Céltalan dolog- e bensőséges humanizmus újszerűségéről meditálni? Nem költői szegénység jele, hogy nem vállalkozott tágabb világ, a mindennapi élet véres valóságainak felkutatására, hanem a lélek titkainak megfejtésére kötelezte el magát. Amit vállalt, teljesítette, betöltötte önnön hivatását. Áprily lírájának szinte végletes személyessége, bensőségessége különbözik attól az ideáltól, amit általában korszerűnek szokás nevezni. Ahogy a költő emberileg egyre sűrűsödő magányban élt Szentgyörgypusztán, az élet limesén, éppúgy műve is egyedül áll irodalmunkban. Csak önértéke védi, irodalmon kívüli erők, irányzatok 89
