Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - SZEMLE - Seres József: Jékely Zoltán: Csillagtoronyban

állását. Költészetének egyik jellemző vonása az élet forró szeretete, de az életet nagyon szeretni rit­kán jelent egyet az örömmel, megelégedettséggel. Sőt, gyakran éppen szenvedést okoz, mert szegé­nyesnek, gyarlónak, igaztalannak érezzük a valóságot. Vágyainkat, élet utáni sóvárgásunkat halálsejtel­mek keserítik. S Jékely Zoltán úgyszólván ezzel a szorongó érzéssel indult, s ez végigvonul egész eddigi életén. Nem mintha egyhúrúvá vagy akárcsak leszűkítetté válna. Inkább sajátos szint kölcsönöz köl­tészetének. Első verse is, amelyet érdemesnek tartott közölni ebben a valóban szép és bő válogatásban, ha kissé utánérzetten is, jellemző módon a kiábrándult, villonian szarkasztikus életérzést tükrözi. A „Ballada a kóbor kutyáról” című verséről van szó: az emberi nyomor és szemét, tülekedés kiteregeté­séről ezzel az ajánlásszerű záró résszel: „Ég hercege, essék meg vén szíved, ételt s tüzet teremts mindenkinek, ne bánj velünk rosszabbul, mint kutyákkal, hogy élhessünk, s ne átkozzunk a szándékkal!” Különös hang volt ez az akkor még alig 18 éves költőtől, de ne felejtsük el, hogy Jékely ifjúsága a 20-as, 30-as évekre esik, abba a korba, amikor legkevesebbet ért az ember, mert legkilátástalanabbul nézett a jövőbe. A reménytelenség rettenetét csak átmenetileg szakítják meg Jékelynél is a bizakodóbb, tavaszt váró, ifjúságot ünneplő fölbuzdulások. A beköszöntő, akár mottónak is tekinthető idézett vers után például két visszaemlékezéssel lendül valami gyermekkort idéző tündérhangulatba (így jött az éjszaka, Városvégi gesztenyefasor), de tán csak azért, hogy utána annál kérlelhetetlenebb, reménytele­nebb képek sugalmazzák az élet kegyetlenségét, s halál fenyegető rémét: Az elmúlás, a halál s az ezek érzetével járó sajátos életszemlélet kétségtelenül izgalmas, sötét csillo­gásé, romantikus képeket, képzeteket, sőt egész életlátást szülhet, mint ahogy Jékelynél valóban szült is, hogy végül minden ide torkolljon. Huszonhat évesen már úgy borong a múltján, mint akit hosszú élet sok csalódása igéz. „Múlt életem emlékjele vagyok | eltűnő út mentében árva pózna” — írja Az árva orangutáng dalai című jellemző versében. Úgy érzi magát a dunamenti domboknál, „Mint rongyos vándor, szörnyen egyedül”. Az egyedüllétet azonban itt talán a szülőföld (Erdély) utáni vágyakozása kelti elsősorban. Meghatóan szép ez a vágyakozás. Megcsillan benne a múlt nosztalgiája is. Hívja, mint az elhaltak szelleme és hamvai a temetőkben. „Úgy alusznak a temetőben | a kedves holtak, mint a jó juhok” — írja, és felsóhajt: Mindez azonban korántsem jelenti azt, hogy Jékely nem érzi, nem érzékeli az élet szépségeit, örö­meit, de — mint ahogy már említettem — aránylag ritka alkalom, hogy az maradéktalanul ragadná magával. Szemléleti, érzelmi beállítottságánál fogva belekondul a nászdalba is a lélekharang borongása. A 30-as években, tehát még fiatal korában írt versei ezt már világosan mutatták. Nézzünk közülük egy csokorra valót: A Falusi reggel a maga jellegzetesen impresszionista idilli üdeségében szinte egyedülálló vers Jékely kötetében. A falusi hajnal érzékeltetése a falusi udvar ébredésével, amikor min­den boldog örömre, új napra kel, „s a Nap, mint roppant sárga tök, | mely indájáról elszökött, | kika- rikázik a kukoricásból!” Fel-felcsiIlan természetesen ez az idilli hangulat többször is, de leginkább futó pillanatképekben (Koratavasz, Tavasz-hívő stb). A gyermekkori emlékek verseiben már nem az idilli tisztaság, egyszerűség az uralkodó, hanem valami félő, didergő sejtelem. A gyermekkori alkonyat már címében is sugallja ezt az érzést. Alkonyat, közelgő éj, sötétség, amikor „a fényt nagy pincék el­nyelik;” s a költő remegve sóhajt: „énistenem, milyen fehér) leszek féltemben reggelig!” A halottakról pedig úgyszólván külön halotti világot teremt. Verseinek elég nagy hányadában fest képet valamiféle látomásos halotti birodalomról. (Levél, A házsongárdi temetőben, Enyeden ősz van, Napfürdö a temetőben, A halál ünnepén, A halál fái, A föld mélyében, Töredék 1939 szeptemberéből. Múzeumlátogatás, Elmúlnak stb). Szinte már kéjeleg a halotti világot megelevenítő képek ecsetelésé­ben: „Vonitnak az ijedt komondorok, az almafák fehér csontváza csattog; a zúzmarás Halál kullog alattok s hószínű fogsorod rávicsorog.” (Elhagyott kutyánk elégiája) „juttass síromba félkupa humuszt, melyben szép Erdély férgecskéi másznak.” „A koponyám mázsás agyag súlytól, száz év se kell, háromfelé reped, beszivárog egy tavaszi zápor s kimossa a porrávált verseket. Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak a csigolyák és lüktetett a vér, ha majd odvából a velő kirothadt, felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér.” (Csontjaimhoz) 85

Next

/
Oldalképek
Tartalom