Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 1. szám - SZEMLE - Seres József: Jékely Zoltán: Csillagtoronyban

Pedig az egész nagy halálbódulat inkább menekülés — az élethez:

„mindig akad valaki, ki megérti, hogy miről Is hagyakoznak a régi gyökérfoglalatú szívek s szemek: kihúzza magát, hogy gerince roppan,

döngő sírok közül messze rohan, hempereg édes nők karjaiban s önmagáról bebizonyítja, hogy van.”

:(Napfürdő a temetőben)

Ennek a menekülő halálhangulatnak valóban mintegy természetes velejárója az élet örömeiben, így elsősorban a szerelemben, a nemi gyönyörökben való tobzódás. Jelzi ezt már olyan fiatalkori verse is, mint a Macska-szerenád, vagy Intő szavak süldő macskánkhoz. Van ezekben egy kis játékos fintor is, de a sok fájón szenvedélyes vágyódó szerelmi vers arra mutat, hogy nem a kielégítetlen kamasz-vágyódás teszi gyakran fülledten erotikussá a hangját, hanem inkább a halálvíziók elől csókba, mámorba menekülés. Ezt érezzük az 1935-ben írt „Séták a Zugligetben” című versétől a legújabb verséig számtalan variációban. Az elmúlt évben megjelent Őrjöngő ősz című kötet talán a tetőzés. Erről aligha mondhatnék többet, még kevésbé mást most sem, mint amit a kötetről írt recenzióban már írtam (Forrás, 1969. júl.). „Vágyakozás, szexuális izzás lobbannak föl már ezekben a versekben (ti. a kötet „Útinapló” c. ciklusában), hogy azután az Őrjöngő ősz című ciklusban mindent átfűtve törjenek ki.” A Jékely egész költészetét bemutató válogatás még erősebben mutatja, hogy itt azért már mégis többről van szó, mint az ifjúkorban is elhatalmasodható halálsejtelmekkel felfokozott szerelmi költeményekről. Megérezzük, hogy eddigi halálverseiben jelentős tényezőként szerepelt egy kis önkéntelen póz is, amely itt-ott tetszelegve játszott a szerelem és halál, élet és elmúlás egymásba rontó képeivel. Még kedvesét is gyakran képzeli el holtan.

,,— Amivel úgy csodáltad a világot: Mint drágakő, úgy fog csillogni zölden

a szemeddel mi történt a földben? arra, ki egykor ott rája lel.”

A te szemed sosem pusztulhat el. (Éjfél)

Mennyivel tragikusabban átélt ugyanez a halálsejtelmes szerelem az Őrjöngő ősz című kötetben:

... „— hol van a szemed? s úgy elvette erőmet, eszemet,

Még az előbb parázsló« itt a melled. hogy mételyes kos módján csak kerengek,

Bárányfehér combod közt lüktetett s itthagyott illatodba őrülök —”

mohó virágszörnye a szerelemnek, (A 155. szonett)

Ezek a versek azonban már egyre inkább Jékely költészetének a csúcsaihoz sorolhatók, az úgynevezett nagy versekhez, amelyeket egy ifjúkori remeke, a Csillagtoronyban vezet be. Mint annyi más költőnél, Jékelynél is a lét-nemlét nagy kérdése, kétsége robbantotta ki első, klasszikus mértékkel mérhető versét. Ennyire egyetemessé, mindent átfogóvá azonban még ez a téma is ritkán válik, Jellemző már az indítás is: a bolygókat idézi, fohásszal, félő alázattal, mint istenségeket:

„Jól nézzetek meg, nagy hatalmatok még senkit úgy nem félemlített: jaj, milyen egysejtű parány vagyok”

És mégsem a félelem remegtet itt még, hanem a költői belső rímes alliterációs játék kápráztat inkább: „rejtegetnek a poshadó vizek, | lárva vagyok, hal vagyok, hol vagyok?”

A vers méltóságteljesen lüktető spondeuszai, jambuszai és anapesztuszai a nyugalom biztonságát keltik, pedig belül izzó láva sistereg. Hatalmas, láttató és érzékletes képek, metaforák, megszemélyesítések villannak, hömpölyögnek elénk a megmérhetetlen égi mezőkön, s égi ábrák közt ott van a Föld is — de milyen szánalmas, ijesztő módon. Mintha csak az emberi sorsot jelképezné ez is: „Szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog | s döcög sómalmi-ló útján a Föld.” — Az értelmet keresi, mely előtt szétfoszlik a titok, de „Éjszaka van, háromszoros sötét” s mennél magasabbra, messzebbre néz, csak „gyarapszik” benne a „reménytelenség”. Önmagát biztatni a régi bölcsek szellemét idézi, de választ azoknál sem talál, hiszen eltűntek már, s a kérdés csak még jobban megremegteti: hol vannak, mivé lettek „az agyvelők, melyek végigsepertek az ég taván, mint égő nátrium, | a nagy velők vájjon most hol hevernek?” Úgy érzi: „Itt vannak súlyos csontjaik még | — tőlük forog oly lassan a föld”. De „Mit tehetünk?”, tovább gördül a nagy Rotáció. Hogy miért és meddig?... „maholnap leskedő, falánk felhőbálnák falják fel lelkünket|, ha a halál sunyin a mélybe ránt. ..”

A léttel, mindenséggel küszködő halálvízió mögött azonban éppen az élet, a szörnyű és mégis szeretett, megsiratott élet sokféle szenvedélye feszül: az otthon melege, a táj szeretete, a szerelem gyönyöre, a vigasztaló barátok avagy csak a reggel felködlő aranya vagy a Nap nyáresti búcsúzása. Ezek töltik be Jékely életét, s teszik mind megrendítőbbé költészetét. Szinte úgy érezzük, hogy költészetében évtize86