Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Egy pakli dohány (novella)
A másnapi sétán az előttem trappoló részletesen tájékoztatott: egy adag szalonna ára valóban vagy három cigaretta, vagy két napi fegyelmit maga után vonó balhé átvállalása, vagy két adag lekvár; két adag szalonna már egy buziöröm — és így tovább. Rendben. Jótékonykodni eszem ágában sem volt, azontúl tehát fél adag szalonnát a háziaknál cseréltem be, fél adagot pedig az Áki bácsi lekvárjáért adtam. Egy viharos augusztusi éjszakán valami csapódott a rácson. Felnéztem, de már ugrottam is: újságpapírt sodort oda a szél. Behúztam, s olyan izgatott lettem, hogy rögtön felköltöttem Ákfayt. Teljs négy oldal volt! Napokig habzsoltuk, szalmazsákban, kibli alatt, bakancsbélésben rejtegettük. Persze, az első komolyabb kipisnél lebukunk vele, és akkor fejenként legalább tíz nap sötét, de nem volt szívünk eldobni, még egy hét múlva sem, mert olyan kutya szerencsénk volt, hogy az apróhirdetéses oldalt is „megkaptuk”. Ezekben a napokban azzal fokoztuk gyönyörteljessé az ebéd utáni cigarettát, hogy egyikőnk odaállt az ajtó elé, fejével mintegy véletlenül eltakarva a kémlelőnyílást, a másik pedig behúzódott a túlsó sarokba, s felolvasott az apróhirdetésekből: „Alig használt Pannónia eladó.” — Te, milyen az a Pannónia — kérdezte Áki bácsi, mert ő jóval előbb kezdte nálam. „Garantált cserépkályha-javítás. Hívásra házhoz jövök.” Ránéztünk a zárkánkon végigfutó, tyúkbélvastagságú három fűtőcsőre. „Reprezentatív megjelenésű titkárnőt keres.. — Az anyád jóistenit! — Mi a jelige? ........gyakorlott’ jeligére.” — Ez se hamvábaholt pali! — Lesz neki „gyakorlott” titkárnője! Egy hirdetést az öreg többször is elolvasott, de sohase tett rá megjegyzést: „Műtárgyakat, vitrindíszeket adok-veszek. Balogh, V., B ajcsy-Zsilinszky 15.” Tíz nap múlva mégis úgy döntöttünk, hogy megszabadulunk a kósza örömszerzőtől. Kivártunk egy szeles éjszakát, s kiengedtük a rácson: talán rátapad egy másik zárkaablakra. Másnap este, az ötnapos cigarettánál — takarodó után tilos volt a dohányzás, és öt nap szigorítottat osztogattak, ha észrevették —• azt mondja az öreg: — Milyen dózni volt az? — Melyik? Ja! . . Vácon fusiztam, a gombüzemben. — Emlék? — A . . . affenét. . . egy vacak . . . A legközelebbi kérelmilap-osztásnál ő is kért egyet. A kérelem csaknem mindig kihallgatással járt, s a kihallgatás a rabfelfogás szerint potenciális lehetőséget jelentett a vamzerolásra. Ezért, mikor a ceruzát is beadták, hogy kitöltse, magyarázólag mondta: — Van a letétemben egy elefántcsont kiskutya . .. Állítólag japán munka . .. — Csak nem akarod elvinni a Bajcsy tizenötbe — vágtam közbe nevetve, hogy ne folytassa: a magyarázkodó mindig jobban gyanús, ezt maga is érzi, s ezért esetleg megalázkodik rabtársai előtt, hogy mindenképpen igazolja magát. Én pedig nem néztem ki dr. Ákfayból, hogy vamzolni akarna. Csak zárás után folytatta: — Te szereted a keleti művészetet. . . — Nem adják ki! — mondtam mogorván, s odaálltam az ablakhoz, nézni az éjszakát kínkeserves lassúsággal hozó sötétszürke felhőket. Kint akkor gyújtották meg a fényszórókat. Fényüket a rács nagy téglalapokra osztva engedte be a zárkába. Hátranéztem. Társam az ajtónál állt, hosszú karjait kinyújtva 7
