Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 1. szám - Kunszabó Ferenc: Egy pakli dohány (novella)
elérte a két oldalfalat. Néha így szoktunk felhúzódzkodni a mennyezetig. Most csak állt ott, s a vasrudak árnyéka lemetszette róla két karját, lábát és a fejét. Többször elsuttogta, halkan: — Ki kell, adják! .. — Ugyan hagyd már! — mordultam rá végképp felingerülten. — Ez csak amolyan úri tempó: honorálni a szívességet!.. Különben sem adják ki! Tátogott egy kicsit, de hang nem jött: vagy nem volt érve, vagy maga sem hitte, hogy kedvéért az őrök bemennek a civilruharaktárba, felbolygatják a holmik halmazát, és az ő cuccából előkaparásszák azt az elefántcsont micsodát. . . Két nap múlva beszóltak: — ÁkfayÁkos! Szedje össze minden cuccát! De nyomás! Csak meredt a bezárt vasajtóra. Egy darabig nem szóltam, de hogy csak állt ott, hát kénytelen voltam: — Aki bácsi. Öreg sittes vagy te már. Tudod, úgyis elvisznek. És ha nem rakjuk össze a holmidat, mire jönnek, akkor egyenest a pincébe .. . A havi vásárlás előtt álltunk, egy pakli dohányom volt már csak. Beloptam a holmijába, a hozzátartozó papírral, gyufával együtt. Ő csak ácsorgott a kiblivel szemben, dadogott: — Nem revanzsálhattam ... hát nem revanzsálhattam .... és ha ismét egyedül tesznek ... Úgy ment ki az ajtón, hogy el sem búcsúzott. A házi még aznap este bedobott hozzám egy pakli dohányt, papírt, gyufát. Megismertem őket. Később hallottam, hogy csak a másik osztályra vitték, és ismét egyedül. Ott támolyog tehát most fel-alá a négy fehér fal között, s viaskodik a szervezetéből csak lassan fogyó nikotinnal. Vagy két hét múlva kihallgatásra vittek. — Te mit kérsz? — kockáztatott meg egy súgást a mellettem álló, a le-föl sétáló őr háta mögött. — Nobel-díjat — mondtam. — Be se adtam kérelmi lapot. — Ajjaj, akkor ez fegyelmi! Mennyit saccolsz? Akkor beszólítottak. A parancsnokot én csak láttam addig, dolgom nem volt vele. Miközben a jelentkezés kölcsönösen unott formuláját daráltam, megfordult a fejemben, hogy mindent kitalálok. Mikor azonban rámnézett szürke szemével, tudtam, hogy nem fogom megtenni. — Na, Fehér Gábor — kérdezte —, mikor olvasott utoljára újságot? — Őrnagy úrnak tisztelettel jelentem, körülbelül három hete. Ákfay Ákos nem hazudott. Rám nézett hökkenten, de csak egy pillanatra, aztán bólintott és maga elé húzta a fegyelmi lapot: — Két hét elég lesz, Fehér? — Őrnagy úrnak tisztelettel jelentem, elég lesz. Talán még kevés is. Kezdett vörösödni a nyaka: — Na, kotródj gyorsan, mert mindjárt négy hét lesz belőle, a sötétben! ... A pincében nincs dohányzás. A második héten — újabb fegyelmit kockáztatva — egy csikket sikerült kilopnom a folyosói köpőcsészéből. Gyufám nem volt, így hát kibontottam, megszárítgattam, betettem bagónak. S mikor két perc múlva majd a belemet okádtam ki, arra jutottam, hogy föltétlenül bocsánatot kell kérnem Ákfaytól. Sajnos, többé nem találkoztam vele, s így ezt a tartozásomat is el kellett tennem a többi, börtönben oly könnyen fölgyűlő teljesíthetetlen fizetségek mellé. 8
