Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - JEGYZETEK - Tornai József: Tűnődések
Csakhogy ezek láttán még kirívóbbak az eddigi hiányok, hiszen nagyobb lehetőségekhez mérhetjük őket. Általános szellemi magatartásunk még mindig tele van betegségekkel. Ki ne tudna a taburendszerről, a tekintélyi körökről, az elfogult baráti diktatúrákról, az érdekszférákról és a gyalogjáró, Pesten is vidékies vélekedésekről. Alighanem ezekre gondolva mondta egyszer Illyés Gyula, amikor valaki éppen szellemi életünket dicsérte, hogy,,a magyar szellemi élet semmivel sem különb útviszonyainknál”. A nyelvi létezés Nyelvünkhöz való viszonyunk lépcsői a nyelvhasználattól a nyelvi létezésig visznek, ahogy a beszélt és újságírónyelvtől a filozófiai, értekező és szépprózai nyelven át a líra felé közeledünk. A teljes nyelvi létezés csak a költészetben (és minden más költői szövegben) jön létre, mert a költő az, aki csak a szavak, kifejezések, mondatszerkezetek egyediségének síkján valósíthatja meg a maga emberi egyetemességét. Ilyenformán érthető, hogy a nyelvi létezés csak az anyanyelv szintjén lehetséges. Az anyanyelv ebből a szempontból a nyelvi részletek, az egyes rétegek, mélységek, szavak, szerkezetek helyett az egész nyelvi rendszer fölismerését, nyelvi gondolkozássá válását jelenti; egy-egy nemzeti nyelv történelmi-társadalmi tudatát, azonosulást nemcsak azzal az állapottal, amelyben a nyelv éppen van, hanem mindazzal is, ami a nyelvvel hosszú időszakok emberi-politikai gyakorlatában, irodalmában történt. Az anyanyelv tehát gyűjtőrendszer: az adott nép kultúrájának művészileg-költőileg közvetlenül megfogható valósága, véredényhálózata. Ez a beágyazottság szab határt a költői szövegek átültetésének is; mert hogyan lehetne az egyszeri nyelvi létezést a maga összetettségében, időbeli és nyelvfejlődésr mozgásában egy másik nyelvi rendszerben megismételni, amikor a nyelvi folyamatok teljesen önállóak, egymással csak a legritkább pillanatokban érintkeznek? A fordítás szükségszerű korlátozása a teljesen hiteles költészetnek; fordításban a nyelvi létezés összes rétegei helyett csak néhányat ragadhatunk meg. De ha a nyelv egy-egy társadalmi-művelődési egység közlekedési rendszere, akkor kiderülhet, hogy elsődleges anyanyelvűnkön kivül van még egy másodlagos anyanyelvűnk is — most már akárhány nemzeti nyelv területéről —, ha létezésünk bizonyos korszakai ezeken a nyelveken szólaltak meg. Éppen a nyelvi történés az, ami le nem tagadható, más nyelvre át nem fordítható. Az „Arbeit macht frei” vagy a „der springt noch auf” fordítása azért nem mondja azt, amit éppen költői-társadalmi teljességével és súlyával jelent, mert jelentősége nem más, hanem a német nyelv rendszerében született meg. „A munka szabaddá tesz”, „ez mégfölugrik”— ezeket a mondatokat sehol nem írták föl a haláltáborok kapujára ezekkel a szavakkal az emberi szabadság megcsúfolásául, sehol nem kiáltották halálba hajszolt fogoly fülébe. A magyar vagy bármely más fordításnak tehát van értelme, csak éppen költői — tehát társadalmi érvényű — jelentése nincs. Ugyanígy hiába fordítanánk le a „Kimegyek a doberdói harctérre” kezdetű katonanótát angolra, franciára, németre, aki nem menetelt efféle dalokra r.em azonosulhat velük, nem kényszerül lírai tartalmuk, jelentésük újbóli átélésére. A helyzetből, a „történelmi szertartásból” van kizárva. De a tétel fordítva is igaz. A két világháború és az azóta eltelt évek időszakának nemzetközi kifejezései, dalai, jelszavai, reklámszövegei a közös megélés, megtörténés következtében hiteles második anyanyelvvel ajándékoztak meg minket, európaiakat. Csak tudatosítanunk kell az elvághatatlan folyamatot, hogy ilyenfajta nyelvi létezésünk kialakuljon. Igaz, hogy nevelő-anyanyelvűnk erőtartaléka már egy-két igénybevétel után is kimerülhet. Ebben is különbözik a valódi anyanyelvi folyamatosságtól, amelyet mindig végtelennek érzünk. 77
