Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - JEGYZETEK - Tornai József: Tűnődések
A képzelet fényűzése Századunk második felét sokféleképpen nevezik. Hívják atomkornak, a tudomány századának, a tények korának. Én leginkább a csalódások, a fölébredés korának hívnám. Hiszen lehetünk ma bármik, csak naivak nem. Túlságosan sokat tudunk. Ki nem ismerkedett még meg „a dolgok másik oldalával”? A szerelmi elragadtatás mögött a teljes egyedülmaradás homoks'vatagával, a forradalmi láz után a történelem kérlelhetetlen lépéseivel; a messziről világító, fénylő csillagok közelében a sötétséggel, hideggel, élettelenséggel? Évezredeken át azt hittük, hogy a mindenség tele van istenekkel, angyalokkal, démonokkal, vagy legalább a Mars-lakók jönnek le hozzánk egyik nap. Most kilenc milliárd fényévre „látunk” el rádióteleszkóppal a világűrbe és sehonnan sem érkezett még válasz életjeleinkre. Csakhogy mi makacs lények vagyunk, és ráadásul akármennyit fejlődik matematikánk, kibernetikánk; sose leszünk tökéletesen racionális lények. Az emberben van valami „szent fölösleg”, a szabadság, amit én fényűző oldalunknak mondanék. Miért mennek föl a hegymászók a legmagasabb csúcsokra, miért ül tutajra vagy papirusz- hajóra Heyerdahl, miért mászik le a tűzhányók torkába Tadzieff felvevőgéppel a kezében, miért megyünk föl műszereinkkel a Holdra? Miért utaznak az emberek Skandináviából a Földközi-tengerre, Amerikából Görögországba; miért mondta nekem egyszer egy komoly osztrák történelemtanár, hogy még a magyar pusztát szeretné látni életében? Bármennyit csalódtunk, bármennyit fejlődött az előrelátóképességünk, a magunkon való túllépés, a változtatás, a szembenézés igénye: az örökké csábító túlsó part vágya nem halt ki belőlünk. Miért is kellene kihalnia? Értelmünk lehetőségei mellett ez a másik nagy képességünk. Számunkra nemcsak a valóság, nemcsak az fontos, ami csakugyan megvan. Éppolyan fontosak azok a dolgok is, melyeket csak elképzelünk, amiket csak elképzelni tudunk évszázadról évszázadra. A művészetben, a filozófiában vagy egy-egy beszélgetésben hozzuk létre ezeket az elképzeléseket? Mindegy: ugyanolyan nélkülözhetetlenek számunkra, mint a valóság tényei. A képzeletünk, a gondolataink szintjén nemcsak utánozzuk a létező világot, hanem merőben új mindenséget is teremtünk. A zenének, a költészetnek, a szobrászatnak, a színpadnak vagy a gondolkodásnak ezért lehetnek éppen akkora lángelméi, mint a tetteknek, tényeknek, tudományos pontosságnak és igazságnak. Kettős fejlődés Van egy sorrend, amely fölfedi az ember kialakult (tehát nem örök) helyzetét. Fejlődésünk során először éheztünk, fáztunk, féltünk, vadásztunk és vadásztak ránk; aztán dolgoztunk, szenvedtünk az időjárástól, járványoktól, háborúktól; majd beköltöztünk a városokba: elnyomottak lettünk, rabszolgák vagy szabad polgárok; elbukott lázadók vagy belenyugvó hívők. Végül jött az ipar, kezdetben a legsötétebb nyomorral, elnyomással; később forradalmakkal, jobb léttel; egyre jobb léttel és több szabadságjoggal. Elsődleges szükségleteink a föld kisebb részén már kielégíthetők, néhány országban a pazarlás is természetes. Azember mégis rosszul érzi magát; éppen a legiparibb államokban tele van ürességgel, céltalansággal, agresszivitással, szorongással. A szükségletek gátlástalan kielégítésének, úgy látszik, az az ára, hogy tudatunkat termelésben, társadalomszervezésben, személyes életünkben — egyre jobban ki kell fejleszteni. A törzsi indiánok ,,los racionales”-nek hívják a fehéreket. Valóban észlények lettünk, vagyis személyiségünk, lelkünk, tudatunk szinte teljesen elvált a testi létünktől. Ez a létezésbeli kettészakadás okozza egyensúlyveszítésünket, boldogtalanságunkat: minden megfoghatatlan rosszat. Azt, amiből semmi sem derül78
