Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - JEGYZETEK - Tornai József: Tűnődések
Jegyzetek TORNAI JÓZSEF Tűnődések Szellemi útviszonyaink Gondolatokra mindig szomjasak voltunk, még ha mi magunk sose tartoztunk a nagy gondolattermelő nemzetek közé. Ez a hiányérzet lehet az oka, hogy olyan éhséggel vetjük magunkat az elméleti jellegű írásokra mostanában. Vagy egyúttal az is, hogy századunk vége felé, amikor a változások, melyek a szellemi és a társadalmi élet világában most összehasonlíthatatlanul gyorsabban követik egymást, mint bármelyik előző korban, sokkal nagyobb fokú értelmi mozgékonyságra van szükségünk. Lehet, hogy bizonyos mértékű elvont gondolkodás nélkül ma minden tekintetben eltévedhet, lemaradhat az ember? Mert egyik oldalon ott halmozódik — és napról napra nagyobb lesz ez a halom — az ismeretek, információk tömege, a másik oldalon követelőzőén merül föl a rendezés, értelmezés szüksége. És aki személy szerint nem harcolja ki magának az eligazodást a fölvetődő kérdések között, összegabalyodik, teljesen zavarba kerül. Korunkat csak az értheti meg, aki elsősorban gondolkozik, érzelmeire, beidegződéseire csak másod-, harmadsorban hallgat. Miért olyan szokatlan jelenség nálunk mégis az önálló, lényegre törekvő gondolkodás? Ügyes ismertetőkkel, közvetítőkkel bőven el vagyunk látva, de arról, hogy egyrészt végiggondoljuk, amihez hozzáfogunk, másrészt köntörfalazás nélkül kimondjuk, amit ilyenformán kisütünk, úgy látszik, hosszú, több évszázados gyakorlattal majdnem teljesen leszoktunk. Sőt, ez a hagyomány még meg is erősödött manapság. A kíméletlen gondolkozás, az általánosítás veszélyes dolog — mindig is az volt —, de a gondolkozás hiánya még veszélyesebb: egy társadalom számára a lehető legnagyobb veszély. Az az emberi közösség, amely az elemzést, a fogalmi tisztázásokat állandóan elodázza, vagy másokra bízza, óhatatlanul megáll, lemarad a többi népektől és a legfontosabb történelmi, szellemi irányzatok megértésétől. Bezárt vagy látszatkultúrává fejlődik, amely az első valóságos összeütközésre elárulja ellenállóképességének gyöngeségét. Hivatkozhatunk — és nem is alaptalanul — arra, hogy nincs meg nálunk a társadalom, a különféle intézmények kellő szívóhatása, amely szinte kikényszerítené a fejekből a fölfedezésszámba menő új eszméket. Hibás tehát a közszellem? Csakhogy a fiókok sincsenek tele „világmegváltó” elméletekkel. Ez az, amit nagyon nehéz megmagyarázni, még nehezebb elfogadni. Arról van szó, hogy társadalmunk tájékozódni, eszmélkedni akar ugyan, de még erősebb benne a kényelem, és megelégszik a szellemi élet kellemesebb formáival is? Nagyon megszoktuk — mert könnyen és gyorsan hozzá lehet szokni —, hogy nem tesszük kockára magunkat a véleményeink miatt. A nyílt következtetéseket ma már udvariatlanságnak tartjuk. A közélet erői tehát akarva-akaratlan oda hatnak, hogy csökkentsük szellemi igényünket. Persze, okosan csináljuk: mindig csak egy kicsit csökkentjük; a szellemi élet nem tűnik el teljesen, sőt, az utóbbi években még mintha fejlődött volna is. Széttekintőbbek, tárgyilagosabbak lettünk. 76
