Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - HAZAI TÜKÖR - Zám Tibor: Szőlő és gyümölcs a Homokhátságon (I.)
szőlő- és gyümölcskultúra, bár kiterjedésében növekedett az idők során, ezzel párhuzamosan sem állagát nem tudta a szükséges szinten tartani, sem a minőségét kellően javítani: így kettős értelemben is elaggott. Mindezt telepítésbeli és szerkezeti anakronizmusa tetőzte be: eredendően emberi erőre, kézi szerszámokra, manualitásra épült, s később is alkalmatlan volt a modern technikai eszközök befogadására. A kisüzem utolsó lehetősége Az 1952-es mélypont után felszökött a telepítési kedv: 1953—1958 között pár hold híján 15 ezer kh szőlőt telepítettek a megyében. Ennek kisebb része esik az állami és a szövetkezeti szektorra. Nagyobb hányada, közel 10 800 kh kisüzemi beruházás! . .. tz ellentmondani látszik a fenti summázásnak, amely fejlődésképtelennek ítélte a kisüzemi szőlő- és gyümölcskultúrát. Valójában nincs ellentmondás. A konjunktúra gyors realizálását csak a kertészkedő ember „klímaérzékenységére” tekintjük bizonyítéknak, nem hisszük azonban, hogy ez a képesség elegendő volna a kor színvonalára emelni azt a nővér ykultúrát,amelynek válsága már előrehaladott és melyen gyökerező. Az ötvenes évek derekán történt (átmeneti) fellendülésben a kapitalista és szocialista vonások sajátos keveredését látjuk. Az 1 kh-nál kisebb és az 1—5 kh-s birtokkategória, amelybe a kisüzemi szclő- és gyümölcsültetvényeket besoroltuk, elfedi azt a tényt, hogy a kisüzem — ültetvényértékét, gazdaságossági mutatóit, a tulajdonosok tőkeerejét és szaktudását tekintve — elég távoli határok között helyezkedett el, és a rendszerváltozás után is élénk mozgásban volt. A dinamikát a szocialista állam szaualyozta, de a mozgás természete — magántulajdonról lévén szó — a kapitalizmusban ható törvényszerűségeket követte: a konjunktúrát kihasználni csak a tőkeerős, a kisebbségben levő kisbirtokok tudták, miközben a többség, amelyet túlságosan megviselt a dekonjunktúra (1950—1953) csak vegetált, illetve tovább pusztult. Az is látható, hogy az átmeneti fellendülés során az új telepítésekkel csak a kultúra fiatalodott némiképp, de a kisüzemi nem korszerűsödött: anakronizmusának lényeges jegyeit (mennyiségi szemlélet, kétszintesség, kézimunka-igényesség stb.) változatlanul megtartotta. Például a legősibb művelési módú, a szolőtörténet Noé-korát idéző ún. „gyalogszóló” még 1959-ben is közel ketnarmadát foglalta el az összterületnek. A homokhátsági szólásmondás („a szőlő a görbe hátat szereti”) meg a ténylegesen korszerű, nagyüzemi szölo-gyümölcstermeláshez való elkötelezettségünk belejátszik a kisüzem fölötti ítélkezésbe. Ennek szigora azonban az 1945 utáni időszakra vonatkozóan enyhül: ti. akkor a kisüzemi szclőbirtok- lás jelentősége, értelme, reményei a fejlődésre ismét megnövekedtek. Azért ismét, mert korábban, a két háború között — Erdei Ferencet idézzük — „. . . a tőkés gazdaságok nagy arányban előretörtek. Egyrészt abban a formában, hogy a feudális nagybirtokok közül mind több tőkés árutermelő nagyüzemmé fejfődött, másrészt abban a formában, hogy mind több telepi szelőt, gyümölcsöst létesítettek legkülönbözőbb tőkés vállalkozók (bankok, ügyvédek, úri birtokosok, nagyobb birtokú gazdák stb.).. Továbbá „Az újabb gyümölcstelepítések frontján már nem a kisparasztság jár elől, hanem az értelmiségi birtokosok, akik alapos üzemi kalkulációval, talajvizsgálattal és piaci tájékozódással, szóval kapitalista vállalati módszerrel dolgoznak.” (Futóhomok 3. kiadás XX. és 124. o.) A korszakos változás közben, s a földosztás nyomán a kisbirtok, amely megszabadult a konkurenciától, egyszeribe várományosa és letéteményese lett a jövendőnek. És bázisa egy új szakaszú, de régi stílusú kapitalista fejlődésnek, amelynek végkifejletét könnyű elképzelni. De az éppen csak elkezdődött reális fejlődésvonalban van egy másik is: a Kertmagyarország-idea. Szétszórt szigetei a Homokhátságon, főleg belterületen, ma is láthatók. Ami megvalósult a Kertmagyarország eszméjéből, az csodája a hoizáértésnek, a szorgalomnak, a kistulajdonosi ökonómiának. Ha az ember betéved egy ilyen földi paradicsomba, önkéntelenül arra gondol, hogy itt produkálnak akkora termelési értéket (ha nem nagyobbat), mint amekkorát a legjobban kezelt nagyüzemi szőlő létrehoz egységnyi területen. Azután eszébe jutnak az embernek a Soltvadkerten és környékén látható motoros járműszörnyek, ezek a furcsa-csúnya, házilag átalakított gépek, amelyek egyedi darabként minden bizonnyal jól szolgálnak; ugyanakkor azt sugallják, hogy a kisüzemi gyümölcskertészet anakronizmusában az ipar is ludas, mert vagy nem gyárt elegendő (és megfelelő) kisgépet, eszközt, vagy ha gyárt, nem forgalmazza azokat elfogadható áron. 1957-ben még több mint 2000 kh szőlőt telepítettek az egyéni termelők, a következő évben már csak 1100-at, 1959-ben pedig 140 holdat: ékes bizonyítékául annak, hogy a kistulajdonosok „lereagálták” a konjunktúra végét. A kapitalizálódás nagy lehetősége (benne a Kertmagyarország-ideával) elmúlt, elsüllyedt. A parasztság új lehetőségeit a szövetkezet ígérte feltárni és megvalósítani. A szőlő- és gyümölcskultúra megőrzését és megújítását a szocialista nagyüzem vállalta. 52
