Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - D. Kónya József: Színpadkép, három felvonásra
„Sose halunk meg!” „Gyerekek, aztán gyorsan legyen keresztelő, vagy elmegyek segíteni!” (Egyébként öt hónap múlva lesz, informál bizalmasan a boás hölgy.) „Tyű, a szép szentségit, de gyönyörű ez a világ!” Éles csattanások, szilánkeső. „Sose halunk meg!” „Kicsi nekem ez a ház! Hej, huj!” — A terembér 500 forint, de hétszázat szoktunk kérni — mondja a nyeszlett kultúrházigazgató — kétszáz kell a takarítónőnek. Ezek mindent telehánynak. * 360 vendég. Tisztán 30 ezer kiadás. Menyasszonytánc: 18 ezer forint bevétel. Ajándékok: egy tv, egy hűtőszekrény, 2 mosógép, öt étkészlet, 9 italoskészlet, hét vég ágynemű, négy paplan, két kávétcző. szobabútor (fiú szülei), konyhabútor (lány szülei), edényhegy, porcelán- boltra való tányér, „csip-csup”. Tartozik-követel. Temetés (Már a bort sem szerette) „Ha módos gazdát temettek, még a papunk is szebben beszélt. Mondta is mindig a Csőre, márványkövet hoztak a városból, biztos nagyon szép temetés lesz.” * Az s.-i anyakönyv tanúsága szerint 1896-ban — ekkor vezették be a falvakban is a kötelező világi anyakönyvezést — 47 embert tettek sírba. Röpke statisztika: Az 1896-ben elhúnytak átlagéletkora 28 év. A halál oka: Tüdőgümőkór, ismeretlen tüdőgümőkór, aggkori végkimerülés (65 éves), agy- velögyulladás. 1970-ben 17 falubelit temettek. Az elhalálozottak átlagéletkora 74 év. A legidősebb 87, a legfiatalabb 54 évet élt: Ok: érelmeszesedés, végelgyengülés, egyetlen esetben: szívinfarktus. * A b.-i tanácstitkár és a plébános egy éve nem beszélnek egymással. 1969-ben két polgári temetés volt a faluban. A titkárnak a fülébe jutott, hogy a pélbános magnófelvételt csináltatott a búcsúztató beszédekről, és egy vasárnap lejátszotta a szószékről. Szóról-szóra ugyanazt mondta mindkét esetben ... * A megboldogultat vagy kétszer láttam életemben, s amikor megkaptam a táviratot, csak azt éreztem, amit egy véletlenül megpillantott temetési menet is kivált belőlem. Egy kis szorongást, s valami torz örömet, hogy tulajdonképpen nem sok közöm az egészhez. Ha családom történetesen nem utazik külföldre, talán sohasem látom meg ezt a kukoricatáblák közé bujtatott apró temetőt. De elutaztak, s én éppen eleget éltem falun ahhoz, hogy tudjam: az életben nem bocsátanák meg a d.-iek — s emiatt az elhunyt hozzátartozói sem —, ha senki sem jön el a család képviseletében. Önkéntelenül az újságok protokollrovata jut az eszembe: a minisztérium képviseletében ott volt. . . * A kollégám viccel: — Látod öregem, ez az életszínvonal! A paraszt ünneplőben megy kapálni. A parasztbácsi tényleg ünneplőben van. Jól szabott szürke cltcny, fehér ing, nyakkendő nélkül. A kapát suta tartással a kezében viszi, egy világért sem vetné a vállára. Érzi az ünneplő és a kapa kontrasztját. — A temetésre jöttek! — Igán. — Hát, csak jöjjenek velem. A többiek még a templomban vannak — Megkéstünk egy kicsit. .. — Értem én! Nem mindenki megy a templomba. A kollégám kényszeredetten velem tart. Azt még szívesen vállalta, hogy elhoz ide az isten háta mögé, de a temetéshez nem fűlik a foga. Szótlanul ballagtunk. Legalább kérdezni kellene valamit. — Ismerte! — A Pistát! Itt mindenki ismeri egymást. — Élhetett volna még . . . — Ki tudja azt! * A művirág-kereskedő úgy ajánlgatja portékáját, mintha gatyát árulna. „Ezt a lilát tessék vagy inkább azt a fehéret ott a sarokban, tetszik látni, nem azért mondom, de az egyenesen gyönyörű”. Semmi hangulatom esztétikai vitába kezdeni, kérem a fehéret. A gyönyörű fogalma ugyan egész más élményekhez kötődik bennem, de ez a kereskedőnek természetesen tökmindegy. Ő abból él, hogy mások meghalnak. És nem is rosszul. Százötven forint a nagyon mértéktartó ízléssel csszeeszkábált koszorú. Lehetne háromszáz is. Ki az ördög filléreskedik ilyenkor! 25
