Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 6. szám - D. Kónya József: Színpadkép, három felvonásra
— Nem, nem kérek szöveget, maradjon így, ahogy van. — Dehogyis, uram, így nem fair az üzlet. A szalag benne van az árban — Vonja le belőle. — Á, azt nem lehet, uram, így van kikalkulálva. Meg aztán kell a szalag, különben honnan tudnák, kitől van! — Azt már amúgy sem tudja meg. — Nem szegény, isten nyugosztalja. De a rokonok, kérem. Uraságod ugye először megy temetésre! A szöveg bárgyú es ízléstelen: ..Örökkéfájó szívvel búcsúzik teled szetetó tátyáo”. Természetesen egy K-val. Ha valaki megtalálta az útszélen, biztosan nagyot nézett. Micsoda szentségtörés egy ko- szoruszJagot elveszíteni! A keresicedo idétlen bájvigyorral az ajtóig kísér. — Legyen szerencsénk máskor is. * A temetőben nagyon sok a dupla sírbolt: „Keresztes János 1902—1967”. Alacta: „Keresztes Jánosné (Mácsik Julianna) 1913—19.” Gondolom, a kőfaragó ezt is belekalkulálta az ároa. Csak értesíteni kell, s nánány perc alatt odavési a hiányzó két számjegyet. Ezek szerint a mester legiel|ebb 86 évre saccolja Julis néni életét. Ez kockázat. Ha netán tovább el, az első két számot is ujoól meg kell faragni. A két öregasszony rovargyűjteménybe illene. Szinte már látom alattuk a címkét: „temetebogarak”. Napra tudják — mondják is —, kit mikor szólított magához az úr, milyen idő volt a temetésén, hányán jöttek el, mekkorák és milyenek voltak a koszorúk, sírt, vagy csak tettette az özvegy. Továbbá: „Katót tegnap úgy megverte az ura. hogy csupa kék a me'le meg a nyaka, és biztosan el se mer jönni a temetésre; a Bakosné már öthónapos terhes, és a Jani kát szerdán megint Pestre vitték egy professzorhoz...” A részleteket tőlük hallom. A megboldogultat kétszer vitték kórházba, de hiába adott a Maris annyi pénzt, napról napra csak rosszabbul lett. „Én már tudtam, mi lesz szegénnyel, láttam rajta. Már olyan beteg volt szegény, hogy a bort sem szerette. Meg is mondták szegény Marisnak, hogy nem lehet megmenteni. Pedig szegény Pista bácsi még élhetett volna. Állítólag rák. Állítólag tüdő. Állítólag gyomor. Azt mondják, a szíve” ... A Pista bácsi egyébként vagy húsz évvel volt fiatalabb náluk ... Fiatalember kaptat fel a lejtőn, kocsikerék nagyságú koszorúval. A szeme könnyes, elég nagy erőfeszítésébe kerül, hogy meg tudjon állni a lábán. — Ide temetik? — Látja. — A Kajári Laci bácsi mellé? — Oda. Artikulátlanul tör fel belőle a zokogás. — Szegény Pista bácsi I Az életben is szomszédok, meg a sírban is. Az életben is . .. — mondja és sietve eltántorog a ravatalozó mögé. Amikor megszólal a lélekharang, kipakolják a koszorúkat. Egy barnainges férfi nagy műgonddal rendezgeti, miközben fütyürészik. G. úr helyi megfelelője, vajon őt is hoppmesternek hívják a kocsmában? „A lila orgonákat” fújja. Akkor hallgat el, amikor a gyepes temetőoldalon felfelé kapaszkodik egy vadonatúj Wartburg. Első ülésén az özvegy. * Körülbelül százan lehetünk. Vizsla szemek a koszorúk szalagjainak feliratát kutatják. Köztük az enyém is, de anonymus. Ez az érthetetlen dolog birizgálja a kedélyeket. „Azt mondják, volt valami nője . ..” „Szegény Marisnak nem lehetett gyereke. Lehet, hogy , . .” Nyugodtan beszélnek, a kutya sem tudja, ki vagyok. A két öregasszony elemében van, végre hallgatóságra találnak ..........Már a bort sem szerette ...” Szőke nő, szemüveges, undorítóan tevékeny. — Maga kicsoda? Kedvem lenne azt mondani, hogy az egri apátplébános, de ijedten döbbenek rá, hogy temetésen vagyok. Megmondom. — Miért nem az apja jött? Megmondom. — Akkor ne itt ácsorogjon. Magának ott a helye a baloldalon, az özveggyel szemben. — Röntgen szemek kíséretében odarángat, két házaspár toporog már ott, mögéjük állok. A szőke megint jön, idegesítően suttog: — Nem oda! Melléjük. Engedelmesen helyet szorítanak. Eszi őket a kíváncsiság, hogy ki vagyok, de eszem ágában sincs bemutatkozni. Nem szólítottak fel. Egy órája várunk a tűző napon. Megtudom, mi az a halotti csend. A kis dombról látni a falut, a kuko ricás piszkossárgáját fekete foltok tarkítják. Rájuk várunk. 26
