Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - Bata Imre: Juhász Ferenc hűsége

volt.” Itt kezdődik, s innen hatol bele a múltba, s a múlton át az ősmúltba, a kezdetekig. Mert először az apa volt a hajnal és a nappal, az alkony és az éj. De ez a múlt elpusztult, „Mellkasában elrothadt Magyarország.” Mert az apa halála a nagy látomás kezdete, a halottak vonulásának kezdete, az apa holtteste és az elkorhadt ország, a névtelenek világa, ez a rengeteg íratlan történet, amit csak egyetlen alak foghat egybe, a minden-halottak-temetője-föld, a gyökér-reményű föld, a madár-reménytelen, világűr-hányadéka,

átültetett vinnyogó kiskutyafej az isten-kutyahátban, a mindenség-tüdő varangy-bőrű tűzbuboréka, soha-el-nem-múló, önmagát-pusztító Történelem.

S ez a föld a tere, ideje, alakja annak a történelemnek, amelyikre méltó azt mondani: az élet története, s ennek a történetnek a része, eleme a király Trau vára alatt az éjszaka csillagfényes hullámú tengerhátán, a kicsiny lélekvesztőn. Mert ennyi múlt kell, ennyi hit a jövőhöz. Csak így születhetik újjá a király, csak így tud a halottak éléről az élőknek elébe ugratni lovával.

De ez még messzi van. Egyelőre csak a történelem van. A halált vállaló, a haláltudattal is életmámoros költő, aki szereti a Földet, az emberiség suhanó csillag-temetőjét, a csillagkoronás Boldogasszonyt, a fölcsinált kisanyát a tejúton. Az Emberiség makacs újraszülőjét. A halottak királya a tengeren meditál s még nem tudja, hogy az ő hajnala érkezik-e a mostani pirkadattal. Látja a partot, vágyik a partra, de ott még a tatárok cirkálnak, s alatta a tenger, vonzza a mély, s lehetne vízalatti király.

Az eposz első része a Tűnődés Kristálylét-fája látomásával kezdődik. Az az öt angyal, akit az öt érzék szimbólumának tekintünk a költői fejlődés kezdeteire nézve, természetesen a halottakat, a halottak világát képviseli, az a hatodik pedig, a kis aranyág, az élet boldogságos kis asszonya, most csak a reménység angyala lehet. Vakon zokognak, csak zokognak. De sírásukból nem sarjadhat más, csak halottak látomása. Összeköti őket az istennel valami. Mert isten szívéig nő a tűnődés, isten szívéről hullottak le az angyalok is, ezért lehet az isten szívében rejtőzködött könyv lapjait azonosítani az angyalok szárnyaival. Ez a kettős kapcsolaté könyv, mely az istentől is függetlenült, a mindenség sorsa van beleírva, halállal van teleírva. Halállal, de élettel is: reménnyel.

Juhász látomásnyelve — bár nehezen fölfejthető, kibomlásában követhető. A Kristályfa, a szív ősfája, az Isten szívéig nőtt hatalmas, annak szíve alatt lángol, bár halottakkal teljes, mégis volt virágzó Világfa, és most is a Remény Halhatatlan Kristály-Rettegése. És a Kristályfában szemek virágzanak. Vakok az angyalok, a tűnődés befelé fordítja a tekintetet, de a szemek virágzanak. A látás embere a csöndben is bírja a reményt, s a csönd szívén magává átkozott őskristály-csipkebóbita mégis csak halállal teleírt Kristály-biblia, melynek lapjai az Isten ős-szemében is látszanak. Ez a könyv, a halottakkal teleírt, isten szívében titok, de a tűnődés kristályfája is, amivé magát Juhász átkozta, és lapjai a tűnődés hat angyalának szárnyai; az ősi eposz van e lapokra írva, s az angyalvállakra nőtt titkos ősi könyvek, angyalvállakba nőtt Bibliák, ezek a szent könyv-szárnyak, borzongó könyv-csodák, isten szívében a Könyv, melynek minden lapján a csönd, az élet és halál van írva.

Hosszú tiltakozás az angyalok sírása ellen, és megtagadása az istennek, aki elfeledte a tengeren hányódót, de könyörgés az angyalokhoz, hogy el ne hagyják a kristálylét-szívet, a Halál-szívet, a Csönd- szív-Kristályfát, míg a jeget föl nem olvasztják, a reménytelenséget föl nem oldják a szent Csöndzenében. Mivel az angyalokat isten taszította el, felejtette a magányosnak szívében, mivel az angyalok a titokhordozók, Isten Száműzött Madarai, Zokogó Angyalkoporsók. Az angyalok a Lét Minden Titkát hordozzák, és csönd-zenéjük e titkokat burkolja. A meditáló szívében, a költő szívében — mint csak az Adyéban, a Minden Titkokat ott feledte az isten. Ott feledte, hogy az átkot, hitet, mit Béla és Juhász és Ady szíve zeng, meg ne hallja. Mert nem tudja az isten, hogy Halál, Jaj, Kegyelem, Tékozlás és Könny van a költő szívében, s hogy volt Tavasz-Hajnal, s lett kopár Jég-Este, s nem tudja, hogy „mint sírból kiáltok szótalanul és jajtalanul és őt hívom és őt várom, a Szörnyet”. Ady isten-vallás-motívu- maiból nőtt ki Juhásznak ez a látomása. Istenről, a titkok hatalmasáról, a tehetetlen és közönyös istenről, a Szörnyről.

De a hatodik angyal, a Legkisebb Édes, a hegedűn játszogató kis A.ngyal-árva, az Élet Virága, Isten Virágzás-Szívéről leszakított virágok fonadéka mégis az élet reménye. Győzni a Halottak Országán! E hatodik angyal a tavaszé, a termékenységé, a nőnek anya-inkarnációja, az az Asszony, Boldogságos Kisanya, akit Ady csak sóvárgott, de igazán soha meg nem ismert, de aki Juhásznak élettársa, a folytatás garanciája, a Tavasz-testű, ő a remény, melynek virágfonadék-megjelenésében, vagy a Hajnal pírjában, a tengeren meditáló király és a hallgatásba burkolózott költő megkapaszkodik.

Mert a történelem híjával élő nép képviselője reménykedik. Mert az nem lehet, hogy már a kezdet, a semmibe hulljon, ami csak terv és remény volt, a pusztulás martalékává legyen. Az újjászületésre föltámadásra fonódik a meditáló akarata. Az Angyal-Titkokat is ezért kívánná tudni: „Én Halálkertem Virágai, Én Halálszívem Rózsái, Kürtös Angyal-liliomok, mi titkot rejteget csönd-öletek, csönd-mellkasotok, könnyű csönd-húsotok, mi Isten-titkát rejtitek túlvilág-lényetekben, ti Zokogó Szelíd Égi Vadak?” De még realitásukat is megkérdőjelezi a látó-meditáló: „Jaj, vagytok-e valóban Angyalok, Angyalaim vagy csak én halál-képzeteim vagytok?”

7