Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 6. szám - Bata Imre: Juhász Ferenc hűsége

Mindig a király meditál, de a látomássor egy-egy fordulóján átüt az alakmáson a költő vére. Mint most, midőn a puszta, lemeztelenített, látomásalakjától fosztott valósággal ahogy szembe fordítja régi mivoltát. „Aki voltam Mindenság-Tűzakarat, Boldog Vad Termékenység, Szent Teremtés és aki a Boldog Megvalósítás, Csoda-Megvalósulás, Világtervezés aki voltam, Arany-árnyékú Zöld Világfa, Kék Kiáltás, Isten Teremtő Ajka aki voltam, az Ős-akarat szíve vércsöppjéből formált Szent Hímvessző, Szent Nemző-Merengés! Aki voltam a Teremtés Ujjhegye, a Szép Halál Csókja, a Bánat Vad Rettenete, a Rossz Halált virág-hatalommal elűző Emberangyal, az Átoktalan Tiszta, most itt merengek jég- rücsök-magányommaj a rothadás zöld halmaiba taszítva és szívemben csöndkürtöket fúj, csöndhegedűn játszik az Isten Élet és Halálangyal üzenete.” Az alakmásából kibújt lírai hős egyenes beszéde ez, a költő önjellemzése, mint a hatodik angyalhoz mondott könyörgés is, és leginkább, ahová kifut: ,,lesz-e virága szívemnek, eljutok-e a Termékeny Tiszta Szóig?”

E tiszta szónak a Látás volna az alapja. De az isten vak és süket, az angyalok is vakok a költő szívében, így amit a költő lát, az látomás, csak rettenet és halál. Innert kapaszkodik föl a reménybe. Mert látni csak halandót érdemes, mert Létre csak halandó érdemes, ,,a halál az egyetlen jövő, amely meghozza mindig-kivirágzó anyag-hitöket, mert a halállal vagyunk boldogok, formát kötve a halandóság nehéz tenyészetében.” Mire az angyalok is az ember halálát akarják látni már. És most zökken a realitásba a látomás. Mint holdat járt űrhajó, ha vízre ér, úgy változnak át a csodák a lélek realitásaivá, a hat angyal is az emberszív minden titka. Általuk lett a szív erős és időtlen. A nagy szenvedésben, a látomás-gomoly láttán eltompult a látó tér- és idő-érzékenysége:

Itt ülök időtlenül és nézem őket időtlenül, mint az Elképzelt Isten

és nézem időtlenül Titkom Teremtményeit, Titkom szülötteit nézem, mint az időtlen Időt az Időtlen

Istent, mert a Temetés volt vala a részem, mert a Teremtésben magamra maradtam, mert a Teremtésben nincs, aki segítsen.

És a más terű és idejű világból végleg a realitásba zökkenünk, a látomás-álca lehullik:

Mert én vagyok az idő, a Semmi, én vagyok az Ős, én vagyok a Halál, a Teremtés, én vagyok a Hat Angyal, a Hat Részlet, én vagyok a Hat Ángyai Szívesben, s vagyok Ők, aki így megmaradtam, s én vagyok aki magamat eltemettem és én vagyok a Rejtelem, a Megoldás, a Titok, a Köd, a Tavasz-Angyalt Nemzés.

Ott vagyunk tehát a vízen, a lélekvesztőn ül a király és meditál. Hajnalodik, de nem tudhatni még, kié ez a hajnal. Még nem a királyé. Most kezdődik a vezeklés. Ami eddig volt, az eposz harmada, expozíciója, a lírai hős belső drámája volt. Kiterjedt monológ, de valójában rejtett dialógus. A magányt a Kristálylét-fa, a csöndet a hat Angyal, a halált pedig a halottas könyv jelenítette meg. S az akció az Isten átváltozása. Hatalmas Titok-Istenből Szörny lett. S ez zökkentette a látomást át a valóságba. Ez az első rész tehát az Isten átváltozása, drámája volt, a következő az ember bűnhődése, az ember átváltozása lesz. Az éposznak ez a fönti, mennyei része, közege az éjszaka. Amikor még nem hajnalodik. Az éjszaka és hajnal határán egzisztáló eposz itt még a sötétségben játszik. És e mérhetetlen sötétségben a lírai hős alig-alig tud különbséget tenni látomása és az azt megképzett realitás között. Ez a rész az életmű áttekintése is, amennyiben annak negatívját adja. Az élet királyára emlékezik a halottak királya. Ilyen értelemben az angyalok zokogásával átitatott szöveg a király hatalmas sírása a halottakért. Hiszen az angyalok az ő szívében zokognak. E rész az időtlenségé, az egyetemes végtelenségé, a teremtésé, a színtiszta mítoszé, mert a csöndé, a magányé és a halálé.

De hajnalodik. Ám miféle hajnal ez? Még mindig nincs lehetőség a partraszállásra, az eget és poklot járt meditálót még mindig fenyegeti a vízi mélység vonzása és a köd, mely körötte és fölötte mindent béfed. Avval, hogy magát is meghalasztotta, hogy teljesen átélte a csönd-magány-halál tryptichont, elérte a magány elviselésének lelki készenlétét. Már viseli a magányt, már nem a Tűnődés Kristálylát- fája áll, s a hat angyal is realitás. Most csak a csónak és csak a víz meg a köd veszi körül a Királyt. De ebben a másban, a realitásban most a víz mélysége vonzza: A mély, a vízalatti világ irreális és bizonytalan körvonalazottsága a modern versben tulajdonképp a szürreálisnak a jelenléte. Mint az automatizmus, mint a révület, sőt delirium, a tudat kikapcsolódása, ugyanaz a vízalatti látvány föligézése. Ez már Weöresnél, az olyan versben, mint az Aqua viva, megformálódott:

Fürge vizi-csikóval mentem Csuka bíróval. Sok hullámzó polip-zászló ügyelte, figyelte: de jó nyálkás a lelke.

Lila alga világot, rezgő-mozgó világ volt, a hínáron selyem álom ficánkolt, viháncolt, hengergette a fátyolt.

S hogy mennyire nem játékos alámerülés, hogy itt az alámerülés egyben a lélek tudattalan rétegeit érintő buvárlat, a vers második részében nyilatkozik meg. A tudattalanban meghúzódott ösztönvilág közegében vagyunk Juhásznál is, amikor az első rész öneszmélése nyomán, amikor az én a nem-éntől elvált, az önérzékelés végleges, a magány bizonyos, fölbukkan a vízmélyi erő, a magányost húzni kezdi a vízalatti mély.

8