Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Herceg János: Kiáltás a ködből
ségi hivatalos kiküldetések állomásain a látvány s a belőle kinövő gondolatok, a gyermekkorba visszahúzó asszociációk egyaránt a gyermekkor világát, Topolyát, s a tőle nem messze fekvő kis szülőfalut keresik fel. S útjain mindig „előretolt őrs éber szemmel vizsgálódó tagjának” érzi magát, „aki évszázadok szellemi szakadékai között kutatja a találkozások átívelő kis pallóit”. S így, „a találkozáspontok egymáshoz közelítő nézőszögéből” vizsgálódva magától értetődő közvetlenséggel számol be a soknemzetiségű Jugoszlávia népeinek együttéléséről, súrlódásokról, az asszi- milálódásról és a magyarság külföldre költözködéséről, a kisebbségi állampolgár gondjairól, amelyet a nevéről hiányzó ékezet juttat gyakran eszébe. Bátran tárja fel a hibákat, így az ötvenes évek emlékeit, de sohasem rugaszkodik el a valóságtól. E közügyekben gondolkodó és cselekvő költő hitvallását, könyve summázatát abban láthatjuk, hogy „jugoszláviai magyar író (vagy bármely más, hasonlóképpen nyelvi, etikai, elszigeteltségben élő író) szükségszerűen válik egymás mellett élő népek művelődésének, irodalmának közeledést szolgáló elkötelezettjévé”. S mindezt az írói publicisztika, útirajz, szociográfia, lírai önvallomás és a valóság tényfeltáró elemeinek természetes ötvözetében valósítja meg. RÁCZ-SZÉKELY GYŐZŐ Herceg János: Kiáltás a ködből Herceg János a jugoszláviai magyar próza egyik legszámottevőbb, nálunk is legismertebb egyénisége. Tizenhat kötetet számláló életművét egységesen zárt egésznek kell tekintenünk, még akkor is, ha legújabb könyve — meglepetésre: verseskötet! — egy eddig még nem hódított műfaj birtokbavételével, a klasszikusan zárt világ továbbfinomításához, határainak tágításához vezet. Tovább tágítható-e ez a határ, hozott-e annyi értéket ez a könyv, hogy az „öregség elégiájával” bíbelődő írónak megérte az eddig is sok ösvénynyel és még több köves kaptatóval nehezített út mellett újabb „ismeretlen” felé tájékozódni? Nehéz egyértelműen az egymást szülő kérdésekre azonnal válaszolni. Miért ne jelentkezett volna verseskönyvvel az az író, aki regényeiben és elbeszéléseiben is költői prózát ír, akinek első novelláiban Szenteleky Kornél, a vajdasági írás mentora, „élet és álom, valóság és képzelet, forma és tartalom közötti harcnak gyönyörű képeit” üdvözölte. A fiatal Herceg János a húszas évek második felében kopogtatott először az avantgarde jegyében fogant lírai versekkel (Bácsmegyei Napló), hogy hosszú időre búcsút mondjon az őt pályáján indító műfajnak. De nem a lírának. Kisebb lélegzetű írásai, tárcanovellái (Gyaloghintó) újból és újból a lírát hívják elő, mindmáig legértékesebb kompozíciója, a szenvedélyes líraisággal megalkotott Ég és föld című kisregény, az egymás mellé rakott lírai mozaikkockákkal a „bohócsors” átlátszóan tiszta krónikája. Tehát a műfajváltás — ha egyáltalán lehet Herceg esetében ilyenről beszélni — nem a véletlen műve, hanem a „költőiség” próbája. Ami ebben az esetben annyit jelent, hogy a lírai hangulatú novellák tovább finomítva-sűrítve megállnak-e magukban önálló versnek. A gyűjtemény szabadon áradó verssorai képző- művészeti tárlatra emlékeztetnek. Mindegyik költemény egy-egy festmény, mégpedig olyan, ahol a pasztellszínek lágysága mögül mindenkor egy érzelemdús, néha gondolatiságában erősebben kiugró kontúr villan elő. Az elégikus hangulatú versek nagy részének címe is nyugodtan szerepelhetne képaláírásként: Kiskőszeg, nyár, virágos reggelek, Játékos holdfényben vadak között, Bácskai tájkép bivalyokkal, A szőlőhegy és ami azon túl volt egykoron, A színek érettmelegek, a pasztell minden árnyalatában: vörösesbarnák, olajzöldek, méz- színű-sárgák, és a pirosnak majd mindegyik változata. Érzelemkifejező funkciójukat bizonyítja a jellegzetesen festői jelzős szerkezet: „püspökifia est”, „mézszínű reggelek”, „vérpiros virágok”, „sárga repcetáblák”, „haragoszöld rétek”, „ezüst ablakú reggelek”, „kék lombú szilvafák”. A sohasemvolt idilli világ egy megfoghatatlan lebegés előhívója, az ábrándos szemű tehenek, a harisnyát kötögető pásztorlányok, a fütyülve karikázó péklegény, a furulyaszóval ballagó pásztorok elringatnak, hogy annál nagyobb legyen a kontraszt. Aligha véletlen a Jókai teremtette Senki-sziget felidézése, ahol „rejtély és egzotikum, ármány és szerelem oly édesbús mesében bújkálhatott a rózsafák között” (Emlékek és csodák). Az emlékképekben és álomban felidézett idilli- kum mögött azonban mindig ott van az erősebb kontúr, a szigorúan a valósághoz kötődő bácskai jelen, a naponta újból és újból költőt is meg vallató vajdasági gond. Meg kell küzdeni a provincia testet-lelket emésztő szorításával, ahol a borospince vakablakában sokévtizedre ottfelejtett, lapozatlan könyv adja a felismerést: „erről tudod meg igazán, hogy hazaérkeztél, itthon vagy, a szülőfölded ez, s igen a hazád . ..” (A szőlőhegy és ami azon túl volt egykoron). Vagy másutt: „ilyen kis szűk területen, ami két folyam közé esik, nem nőhettek nagyra a remények” (Ne engedje senki a halat). A szülőföld, s a haza vállalása íratja azokat a szép verseket, amelyekben a pasztellszín lágy93