Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - JEGYZETEK - Fodor András: Lalic magyarul
séges társadalmi szükségletből fakadtak, s ezért pártfogoló kritikát is érdemeltek volna. Minél több szatirikus kritikát kap a közélet, a közönség, annál egészségesebbé válik. A társadalom erejét bizonyítja, ha el tudja viselni önmaga szatirikus kritikáját. A nevetés, a komikus bírálat igénye világjelenség. Van egyéni és társadalmi oka is ennek az igénynek. A reakciós társadalmakban azonban a vezető réteg a humort pártfogolja, mint „társadalmi feszültséget levezető szelepet”. A nevetés tehát lehet a társadalmi ellentétek megbékítésének a módja is. A szocialista társadalomban a nevetésnek azonban a puszta szórakoztató szerepen túl, van egy társadalomkritikai szerepe is. Javító, jobbat akaró, fejlődést igenlő és nem feszültséget levezető szerepe. És ez a szatíra értelme. A szocialista szatíráé. FODOR ANDRÁS Lalic magi/aru! Könyvkiadásunk a Világirodalom Gyöngyszemei óta nem produkált hasonló jelentőségű, gondosan szerkesztett lírai sorozatot, mint amilyen a Napjaink Költészete. Címlapján az Európát elrabló bika stilizált emblémája szellemes és találó védjegy. A kötetek a kortárs külföldi líra egy-egy kevéssé ismert régiójából hoznak érdemes zsákmányt. Akkor is, ha „Európa” olykor nem onnét, s nem olyan messziről érkezik, ahonnét vigyázó szemünk megszokta volt, hanem például a Balkán felől, a szomszédos Jugoszláviából. A sorozat 1968-as első kiadványaiban találkozhattunk már az előzőleg sokat emlegetett Vaskó Pópával, a jugoszláv költészet egyik megújítójával. Bemutatkozása a fordító Weöres Sándor lelkes azonosulása révén sem vált a várakozásnak megfelelő, átütő eseménnyé. A közelmúlt francia szürrealizmusának puritánabb változatát láthattuk írásaiban. Konkréthoz szokott versérzékünknek idegen maradt a kifejezés elvontsága, testtelensége; kevéssé foghatók, nem mindig meggyőzők a szerkezet végleges igényű képletei. Laliénak, úgy érzem, több esélye van rá, hogy rangjához méltó visszhangra találjon a honi verskedvelők közt. Hellenisztikus hagyományt, mediterrán élménykört, nemzeti tradíciókkal és XX. századi Európával egyesítő törekvése imponálóan gazdag intellektusról, vonzó költőegyéniségről tanúskodik. Á parnasszista szonettről az Eliot, Kavafisz- féle kollokviális hanghordozásig a formák sokféle változatával él, anélkül, hogy a láttatás lehetőségéről, a gondolatot is érzékletesen közelítő megjelenítésről lemondana. A korai költeményekben a színek, vonalak pontossága mögött olykor érződik az expresszív túlzások inkább csak a külső ábrázolást fokozó lendülete: „A zsibbadt tetők csigolyás karsztja fölött”, „A szél késeivel kagylósra barázdált ég alatt”, a második ciklusban azonban („Freskó”) már a komplex képi kifejezés uralkodik: ,,Ó, te tündöklő holt csoda az idő szem bogarában.” Ez teszi lehetővé, hogy a fölidézett Freskó alakját így szólítsa meg: Haragvó angyal, E falakon kívüli térségekből járulok színed elé, Tátongó hallgatásodban hogy aranyiépre leljek. S a véres balkáni téma, a glinai templomban leölt százakért mondott Gyászszertartás is a sokrétű kifejező készség folytán válik naturalista részletezésen felülemelkedő eleven vízióvá: És hallom az első sikoltást, a gége piros Habjától nedveset, az örökre átszelt dalok És ki nem mondott szavak, mint megannyi Kettészelt zöld alma az áldozat sötétjében. A „Melissa”- ciklus szonettjeiben ugyancsak megtalálható az érzést, gondolatot egybejátszató forma állandó vibrálása, de a sikeres Dél és a A legszebb madár kivételével túlteng bennük a míves fülledtség, valamiféle veretes cizelláltság. Föltehető, hogy a fordító a kelleténél kicsit jobban archaizált ezekben a versekben. Nem úgy a következő, a „Szerelem”- ciklus darabjaiban, melynek három kiemelkedő remekét (A helyek, amiket szeretünk, Római kvartett, Tirrén-tenger) hang6 83
