Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - JEGYZETEK - Ablonczy László: A színházkritika dolgáról
De hát a mai kritikus emlegeti-e a mai Somogyikat? Legföljebb évad elején vagy közben alázatosan beszélgetésre, tájékoztatóra kéri, de személyével és színházi munkájával nem tud mit kezdeni. Amaz kivételes, biztos helyzetben van, ha úgy tetszik, legyint a kritikára, hiszen attól, még ha korholja is netán, semmi baja nem lehet. Biztonságot, védettséget érez még a közönség ellen is, pont a kritikust vegye komolyan? Hiszen az állam és a társadalmi szervezetek segítik munkáját, különböző akciókkal közönséget is toboroznak neki; hajó, ha rossz előadást játszik, 40—50-szer műsoron van, ez pedig már elég a dicsőséghez. A színháznak, a vezetőknek nincs kockázata, ezért magabiztosak. Nagyot változott a világ, nincs fütty és csúfos bukás, a primadonna autóját sem tolják végig az utcán az élménytől, a színház varázsától megmámorosodott nézők. No de nem a hajdani állapotokat visszasírandó mondom ezt, inkább tényszerűen. Kár viszont, hogy a színház s egy-egy bemutató izgalma alábbhagyott — a jó értelemben. A kritika is hibás ebben, sokszor szempontjait feladva próbálja fontosnak mutatni magát. Jóindulatoskodik, kedvét keresi a színház emberének, dicsérget, akár státuszba vett szervező titkár is lehetne. Aztán egy másik feneség is megnehezíti dolgát. Ahogyan Németh László írta a Híd-beli kritikuskodása idején: „A kritikusi zsölyének is van asszimiláló ereje. Addig üldögél benne az ember, amíg természetesnek találja, amit mutatnak neki. Csak az első harminc évet nehéz kibírni, mondta egy öreg kritikus, de elég háromnégy hónapot fonnyasztani az elménket benne, hogy első arkangyali haragunk máris alább szálljon. Ez minden atmoszféra átka: az ember köhög, de beszíjja. Nem árt hát, ha néha egy-egy kinti ember ront be a színház világába. A magyar színházi élet jobb helyzetképeit ilyen betekintők írták — Vörösmarty, Gyulai, Kemény, Péterfy —, akik benfentesebbek voltak a költészetben, mint a színházban, s miután jól körülnézték ott magukat, továbbálltak a soha vissza nem fordulásra.” A hivatkozássort egészítsük ki Németh Lászlóval is! Átolvasva a közel harminc ezelőtti színházkritikáját, csak ámulunk, mennyire színházközpontú, mennyire a magyar színház feladatával egybehangzó, mennyire a fontos tennivalókra célt találó szövegek ezek! Jónéhány intelmét még ma sem fordítottuk a magunk hasznára. Tamási- ék jegyében beszélt az új magyar dráma lehetőségéről, amelyhez akkor már ő is hozzáadta egypár remekét. Elment a Magdolna utcai munkások Bánk bán-ját megnézni, példájukra hivatkozva mutatta fel egy új alapra épített színházi kultúra lehetőségét. Mert az öntevékenyek buzgólkodásában felfedezte azt az erőt, amely az akkori történelmi szituációban, s azóta is közönséget, új minőségű színházértő-néző kollektívu- mot képes teremteni. Sztárok alakításait vesézte ki nagy pontossággal, oly hibákra mutatva rá kérlelhetetlenül, amelyeken azóta sem változtattak a jeles színészek. Csakhogy mi már ezekről nem beszélünk, mert tapintatosak, megértőek, elnézőek lettünk. És a nyelv, igen a nyelv! A szép magyar beszéd! Alig-alig figyeli a kritikus, pedig a magyar színészet, s ebben a főiskola oktatásának nagy felelőssége van, Thália templomában nem ápolja, inkább rontja, zülleszti a nyelvet; a magyartalan hangsúlyozás, hibás ritmizálás, hamis mondatlejtés annyira megszokott, hogy már észre sem vesszük. És miért avatjuk diákművésszé azokat a főiskolát végzett fiatalokat, akik még egy Ady-verset sem tudnak tisztességesen elmondani? Azért, mert a televízió, film, vagy a színház valamilyen „más” meggondolásból szerepelteti? Azt még nem volna szabad a kritikusnak komolyan venni. Ne ugorjon be a divatnak, minden helyzetben kötelessége az értéktelenség kimutatása. A jövő színházi életének tartozik evvel. A mai színházkritikába is be-berontanak kívülről, az imént emlegetett tradíció folytatódik. És úgy látszik, most is nagyobb szerencsével írják a színházkritikát, mert egyikük-másikuk könyvbe tudta rendezni néhány évad krónikáját. Mert az irodalomtörténeti-esztétikai ismeret is elég volt színházkritika-gyú'jtemény összeállításához. 77