Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 5. szám - Sediánszky János: Két találkozás Louis Aragonnal
SEDIÁNSZKY JÁNOS Két találkozás Louis Aragonua! 1965-ben láttam először testközelből: könyveit dedikálta olvasók, barátok, ismerősök szoros gyűrűjében, lehajtott fejjel, ahogy a szertartás kívánta, komoly arckifejezéssel. Tekintete csak néha merült föl, ekkor tiszteletet ébresztettek majdnem szigorú vonásai. A francia írószövetség nagy évi könyvvására volt, Párizsban, évről évre ismétlődő eseménye és seregszemléje ennek a nagy, annyifelé, annyiféleképpen ható irodalomnak. Senki sem mondta, mégis érezni lehetett, Aragon volt az esemény középpontja, kissé ünnepélyesebben szólva, szinte a fejedelme. „73 év nem egy félóra” — mondta öt év múltán, a budapesti televízió stúdiójában, beszélgetésünk elején, s az emberi és írói életmű, a művész és az elkötelezett politikus nagysága ott is, itt is, munkámnak ellentmondóan, hallgatásra késztetett. Párizsban nem mertem megszólítani, Budapesten nem tudtam félbeszakítani, mesterségünk szabályait, kívánalmait feledtette velem rendkívüli egyénisége. Fájdalmasan intim dráma tette torokszorongatóvá magyarországi látogatásának egy-egy pillanatát, fel-feltoluló emlékeit: Elza, az élettárs, a szerelem, az eszmény, közeli és megrendítő elvesztése. Könnyekkel a szemében, elfogult némaságunk közepette idézte fel betegsége és halála tragikus eseménysorát, a fájdalommal küszködve, s mégis, ez volt az érzésem, szívesen beszélve róla, a szüntelen kimondásban keresve, miként mesterségében, a feloldást, a visszahívott gyötrelem metsző késével mintegy eret vágva önmagán. Megható volt különösen, hogy Elsa Triolet utolsó irodalmi öröme, Aragon szerint, az Avignoni szerelmesek című kötetének magyar kiadása volt. Ennek díszpéldányát hozta neki a posta, néhány órával a halála előtt. Majd hozzáfűzte: — „Szeretném, ha utolsó művét, a Fülemülét is kiadnák Magyarországon. Éveken keresztül szüntelenül leköpködtek engem, hogy Elsát ennyire szeretem, s hogy ennyire megvallottam. A svájci Skira kiadó új sorozatot indított Az alkotás törvényei címmel, amelyben különféle művészek az alkotás titkáról nyilatkoznak. E sorozatban az első kötet Elsáé volt, a második az enyém. Elsa könyvéről én nem beszélhetek, de a nagy orosz nyelvész Roman Jakobson azt mondta, ez nagyon nagy könyv, egyszerűen zseniális. Biztos vagyok benne, hogy nem hízelgésből mondta, mert arra teljesen képtelen. A könyv címe: Szavakba foglalás. Mégis teljesen bizonyos vagyok abban, amit Mauriac, a Figaro irodalmi mellékletében helyesen írt róla, hogy »Elsa Triollet-val egy nagy francia regényíró távozott«.” Nem az én kezemben volt a rendezői stopper, nem számoltam a perceket. Beszélőtársból nyomban hallgatókká váltunk, valamennyien a stúdióban, ahogy szólni kezdett, hangtalanul, lélegzetvisszafojtva követtem ezt a prousti emlékezést, Aragon vallomását, ezt az egyetlen „befejezetlen mondatot”, amely oly könnyen, magától folyóan
