Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Illyés Gyula: Hajszálgyökerek
Szemle Illyés yyuta: Hajszályyökerek Van-e szívszorítóbb érzésünk, mint örülni és tudni, szenvedni és tapasztalni, hogy magyarok vagyunk? Itt és most jelenkori magyarok, itt és most egy nyelvbe szorultak, itt és most jól-rosszul hazáért tevékenykedők; magyarok sohasem letagadhatok: Balassi, Zrínyi, Berzsenyi, Petőfi, József Attila, Bartók magyarságeszményének örökösei, világszétszórtságunkban is erősek, tenyérnyi hazánk röghöztapadt- ságában is kitárulkozók. Kötődésünk a hazához, a néphez olyan természetes, hogy szinte zavarba jövünk, ha szólni kell róla. Miért e tétova magyarázkodás, az elodázás kínjait türelemmel viselő lélekállapot bárgyúsága? Híven szolgálni a legegyszerűbbet — s éppen ezért talán mindennél bonyolultabbat! —, hűséggel viseltetni az iránt, ami születésünktől fogva meghatározza gondolatvilágunkat, viselkedésünket, élethossziglani őrszerep. Őrzők és megtartók vagyunk, egyediségünkben is évezredes kultúránk önkéntes követei. Sorsélményünk nem idegeníthet el bennünket másfajta népektől, magyarságunk csak annyiban magyarság, amennyiben kapocs lesz bennünk és általunk: felelősséggel viseljük más népek sorsát is, hogy a magunkét becsülhessük. Világsugárzásunk Bartók világsugárzása: magyarság és egyetemesség, haza és nagyvilág egymásra ható gazdagító kettőssége. Illyés Gyula hatszáz oldalas könyve, a Hajszálgyökerek, sokműfajú írásaival is határozottan egy „műfaj” felé világít, neve: nemzeti érzés. Kortárs irodalmunkban aligha van még egy író, aki ilyen fontosságot tulajdonítana ennek a kérdéskomplexumnak. De még klasszikusaink nemzetféitő Írásai magyarságot szerető-ostorozó imái sem futnak össze ilyen sok szálból megbonthatatlan egységgé. Ezt a könyvet a huszadik századi ember világlátása, a más kultúrában is otthonosan mozgó író-diplomata tárgyilagosan elemző komplexitása rajzolja. Csak itt és most volt megírható, múltat, emberséget vallató gondolatai azonban történelmünkben előre is pásztáznak. A jelenkor könyve, de bizton forgathatják az utánunk következők. Az író hallatlanul pontos látlelete Herder nemzethaláljóslatát igyekszik cáfolni. Még akkor is azt, ha bizakodásába néha sötét szín vegyül. „Bízom a magyar nép erejében. Bizonyos vagyok abban, hogy ez a nemzet nem romlása, hanem épülése felé halad, bármily próbák érték is; hisz nem kis mértékben épp próbái megállásával jelezte életerejét s világravalóságát.” A sokszázéves nemzeti tragédiákon töprengő szellemi ember nagyjainkra irányuló figyelme — Hazádnak rendületlenül légy híve óh magyar! — készteti újabb és újabb önvizsgálatra. Önvizsgálatra, amely sohasem a személyes énen belüli, de népben nemzetben realizálható. Saját magunk megismerése, egy népnél sem alávalóbb nemzeti voltunk tudatosítása mindennél fontosabb. Különösen akkor, amikor minden harmadik magyar országhatárainkon kívül él. Egy részük elfelejtette már a nyelvet, s fiaiknak, unokáiknak kötődése a régi hazához alig több egy elbeszélés alapján keletkezett illuzórikus képnél. Mások pedig a nyelvében él a nemzet hív megvalósítói: büszkén beszélik az angollal itt-ott már keveredő széttöredezettet, de mégiscsak magyar hont képviselőt, s olyanok is vannak nem kevesen, akiknek mindenkori hazájuk az anyanyelv, s így országokat, és világrészeket Magyarországgal összekötő nélkülözhetetlenek, itthoni kultúránk terjesztői. Megtartani őket és a jó ügy szolgálatába állítani nem kis kötelesség. Szomszédaink magyar kisebbségével más a helyzet. Szótértésünknek a lenini nemzetiségi politika elvén kell alapulnia: az erősebbnek nincs joga kizsákmányolni, maga alá gyűrni a gyengébbet! Szocializmust építő társadalmak együtt élő jószomszédsága megköveteli, hogy a nemzeti kisebbségek a többséggel egyenlő jogokat élvezzenek. A szép elnevezésű „ötágú síp”-nak lesz-e megtartó ereje, a különféle magyar irodalmak egymást erősítő patakjai befutnak-e valaha a szent nagy óceánba? Még az ettől a témától látszólag legelütőbb írásokban is benne szunnyad Illyés kérdése, s az etikus tartás azonnal adja a választ: „Vagy lesz itt Európa és szocializmus, s ha igen, akkor ezeknek az ellentéteknek föl kell oldódniuk, mert akkor nem lehet nemzeti hátrány — vagy az egészet megeszi az ördög.” Mi az író — az egyetemes magyar irodalom oszthatatlansága ellen hadakozó virrasztó — feladata korunkban, van-e joga „irodalmon kívüli” területek bekalandozására, az itt-ott szunnyadni készülő közösségi tudat és nemzeti érzés ébrentartására? Illyés szerepe, akárcsak Zrínyi óta a nemzeti pusztulás veszélyét éneklő lírikusoké, fontos poszt: népszolgálat. Ha valaki, ő aztán igen, örököse nemzetféltő nagyjaink „magyarságtudományának”. A műveivel hatni tudó irodalmár ereszkedik itt alá — vagy emelkedik föl?! — a csak kristálytiszta esztétikai megméretést követelő merev mércén. Ereszkedik 90
