Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Illyés Gyula: Hajszálgyökerek
alá égi magasból, mert társadalmi tett, társadalmi cselekvést, állásfoglalást tükröző művek nélkül nincs igazi művészet („Aki csak azért ír, hogy a mondat legyen jó, és nem az, amit szolgálni akar, akár ne is írjon”), s emelkedik föl, mert az éteri magassal szemben a valódi, az emberméretű magasság izgatja. S kell, hogy ez a maga készítette lépték — a látszólagos szürkeségében is hasznos népszolgálati szerep — állja a próbát; méghozzá a minél magasabbat! Etikája az „őrzők vigyázzatok a strázsán” Ady Endre-i magatartásban gyökerezik: „a szellemi élet több, mint literátorkodás”. S ez a „több”, a szűk literatúrán fölüli érdeklődés, ebben a könyvében a legsokszálúbb, legössze- fogottabb. Komplexitása a jól választott cím mágneses erőterével egyenrangúvá tesz a mű szövegén belül esszét és jegyzetet, meditációt és élőszóban elhangzott írói vallomást. Egyenrangúvá, nemcsak a művészi megformálás szintjén, de az illyési gondolat mindenen átsütő erejével. Mi ez az erő? A találóan jelzett központi mag; hajszálgyökerek. Ez az, ami gondolataiban örökétig szabályozza, ezáltal lesz szinkronban a fölvillantott történelmi esemény a legizzóbb, napi aktualitású, politikummal. A régmúlt a mával. Kötődés a hazához, a magyarsághoz, az anyanyelvhez; szétbonthatatlan kapocs a közösséggel. A felszínen csak nehezen kivehető jegyek éppen ennek a közösségnek lelkiéletét, érzésvilágát takarják, ennek felfedése, a sokszor hitelét vesztett szavakból új hon építése Illyés legszebb tiszte. Meditációiban a prózaíró elemző hajlama egy felforrósodott lírai hanggal párosul. S ez a visszafogottságában is perlekedő átokzengés a nemzetet féltő felelősség. („Jövőnk alakulásának — alakításának — első feltétele, hogy milyen közösséget teremtünk. Közösség nélkül nincs jövő.”) Nemcsak a magyarság történelme adja egymás után a példákat, de más nációk históriája is lehet gondolatnyitó. S ez nem a velünk szinte egytestvéreknél — a régusse-i hajdani magyar ősöket valló franciáknál — tett látogatáskor derült ki, hanem egy másik franciaországi úton. Waterloo és Ajaccio az országhatáron kívül is híres helynek számít, ha úgy tetszik zarándokhely lett az idők folyamán. Napóleon-imádók és egyszerű érdeklődők váltogatják egymást, az egykori csata helyén mindenki megtalálja a magának valót. Aligha volt észrevehető a Napóleon-sörösüvegbontót vásárlók kavalkádjában az a magyar férfi,akit nem a külsőségek varázsa, de a helyszínen végiggondolható tragédia más népekre való kihatása — ha kell: jelenkori tanulsága — vonzott. Aki szálláshelyén az egésznapos gyaloglás fáradtságával a lábában sem tudott elaludni, hanem egy kisebb könyvtárnyi Napóleonról szóló irodalmat tanulmányozott át, beleásva magát a történelemnek ebbe a furcsa játékába. Itt is, mint mindannyiszor, nem a látszat, a felületes tájékozódás érdekelte, hanem a lényeg. A korunkig ható, az itt és most felhasználható. Az „uralkodhatnék” kóros —s ezért nemcsak saját magának, hanem egész népének, nemzetének ártó — kinövései. A költői hangulatú történelmi esszé eseményeket végigkalandozó, s azt csomópontjaiban megragadó ismeretközlése, s a széppróza eszközével művészi élményt nyújtó hitel, ami megragad. Dús szövevényű gondolatai zárt egységet alkotnak. Mindenki tetszés szerint kalandozhat benne, s az aforisztikus tömörségű részigazságok innen és onnan is építhető láncolata mégis egy irányba fut. Két szikár mondat az Ajaccio és az ugyanebben a témakörbe tartozó Waterlootól visszanézve című írás esszenciája: „A Buonaparte fiú túlméretezte, ezzel pusztította magát. Fölélte az erényeit." Aligha kétséges, hogy ebben a két mondatban a mértéket tudó író akar igazságot szolgáltatni a valahai szenvedőknek. Igazságot, mégpedig úgy, hogy a hatalomtól megrészegült „csak mindig győztest” vádolja. Mert ő is észrevette — távoli nép fia —, hogy a valóságtól elrugaszkodás milyen terhet is rótt egyszerre a csatározások kínjait szenvedőkre. Hogy a győzelem nagyszerűségét a statisztikával is bizonyított demográfiai sötétfelhők miként árnyékolták. Az író-diplomata Illyés asszociációs érzéke — mint minden nagy gondolkodóé — így hozza közeibe saját népének gondját, így az őt mindennél jobban izgató belülről fájót. Hiszen a Veres Péter halála után keletkezett — életművet és írói tartást vizsgáló — reflexióknak egyik megállapítása is ezt a problémakört bolygatja. („Hány szellemiségi ember olvasta ki az 1970-es népszámlálásból, hogy a magyarság már egyáltalában nem szaporodik, hanem fogy? Ő. Emelt szót is róla.”) Ezek azok a gondolati hajszálrugók, amelyek, mint óraművet a szerkezet, a sokféle tematikájú írásokat állandó mozgásban tartják. A belső gondolati mag szervező ereje érhető itt tetten, ebből indulnak ki a szinte láthatatlan finomságú „hajszálgyökerek”. A jól kivehető csomópont köré sűrűsödő belső hálózat adja a mű tartását. író szól itt felelősséggel gondjairól, az őt megtartó közösség problémáiról. Nagy író. A Frénaud-ról szóló cikk egyik mondatát — „Korunk egyik legnagyobb hiánya nyilvánvalóan az őszinteség” — akarva akaratlanul saját példájával cáfolja. („Magyarországon — és ez nem minden országban van így — nem lehet igaz író az, aki nem igaz ember, aki nem az igazat mondja, akinek nincs meg az írói hitele, hogy állja is azt, amit kimond.”) A Hajszálgyökereket úgy olvashatjuk, mint egy breváriumot; s helye pedig ott van ama bizonyos polcon, ahol mindennapi lélekerősítőként legfontosabb szellemi táplálékainkat szoktuk tárolni. SZAKOLCZAY LAJOS 91
