Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - JEGYZETEK - Rácz-Székely Győző: Meditáció Sütő András "úti tűnődéseiről"
hogy ezt megelőzze, útjának állomásain — Pusztakamarástól Marosvécsen, Kisbaconon, Segesváron , Varsón, Auschwitzon, Naumburgon, Weimaron, Velencén, Rómán, Nápolyon, Pompejin s Iránon át Pusztakamarásig—„ugyanazon gondnak a szorításában járt-kelt, nézelődött — más szóval : a mezőségi asszonyok ősi példája szerint, az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját is”. „Úti tűnődések” írja alcímként, méginkább műfaji meghatározásként. Valójában útirajz, írói szociográfia, esszé és publicisztika, lírai vallomás és a puszta valóság elemeiből ötvöződő írásmű, melyben műfaj és formanyelv, írói magatartás és szemléletmód, mondanivaló és tematika szerteágazó összefüggései ellenére szervesen egybefonódik. S szerencsésen találkozik a hazai és a nagyvilági meditáció, a „naplójegyzetek” és az „úti tűnődések”, s közösen vallanak Sütő népi, nemzeti elkötelezettségéről. Az örökös szellemi ébrenlét, az elkötelezett felelősségérzet és aggodalom, a vigyázó strázsálás népe elért eredményei felett, s biztató sarkallás a továbbhaladásra: ugyanakkor a haladó hagyományhoz való gyökeres hűség és a mindennapok gondjait és emberségünket marxista szigorral és igényességgel vallató s leltárba szedő fogékonyság, a történelmi múlt, jelen és eljövendő egymásba játszó hullámzásában a példamutató elődök és a népi közösség kötelező erejű vonzásában az egész világot átölelő, a szülőföldtől minden útjára elkísérő töretlen figyelem együttesen alakítja ki ezt a sajátos műformát, melynek lényege az állandóan közügyekben való gondolkozás. írásának kerete — az utazás — alkalmat nyújt a műfaj kialakítására, a tűnődésekre. A nagyvilág és az otthon, a világirodalom és a magyar irodalom, az egyetemes művészettörténet és mezőségi népszokások hasonló jegyeinek szintetikus elemzésére, a közös gondok és gondolatok felismerésére: kitekintésre a világ felé. A tűnődés kérdésfeltevés és válaszkeresés. Sütő tűnődései egy közösség meditációja a megmaradásról az Anyám könnyű álmot ígérben, és az elnyomó hatalom és a művész, a népi közösség és az alkotó viszonyáról a Rigó és apostolban, s egyaránt cselekvésre biztató írói tett. Cselekvésre és közügyi elkötelezettségre int a sóskúti erdő csendjébe tölténytárral vágott tanulság 1944őszén (Fekete rózsák),s a múlt alkotóinak kezekenyomában — mely egyben élő szellemi hagyaték is — az alkotás gondja, felelőssége, s öröme mellett közösségi szándékot kutató és meglelő esszéista módszer. „Nem a költő veszélyes, hanem az olvasó!”— ismeri fel hajdan az alkotóművész közösségi elkötelezettségét a caraffai inkvizíciós cenzúra, mivel „az eszme — vagy téveszme —az olvasóban válik társadalmi erővé”. S igyekszik felhasználni ezt az önmaga halhatatlanságát hajszoló hatalom, melynek a művész egyéni vágya alárendelt. A múlt arcát saját képére átformálni igyekvő hatalom „ott válik önnön karikatúrájává, amidőn saját szakállas vagy csupasz képét kezdi csodálni a történelem zsebtükrében”. Bár talál ellenpéldát Sütő. Egy hosszúnevű iráni uralkodó hadseregét falura vezényelte az írástudatlanság felszámolására. De „az igazság hiába igyekszik néha középre: póluson a helye”— hirdeti elkötelezettséggel az alkotóművész teljes szabadságát, mondván: emberi jog nélkül a művész bármiféle joga, szabadsága: fából vaskarika. S a hatalom ellen lázadó művészet örök példájának a michelangelói életművet állítja. Emiatt nem érti Sütő „itt és most”, a szocialista társadalomban, Benedek Elek ébresztésekor a lelkiismeretünkön könnyítő kilenc kötet árnyékában tátongó hiányosságokat (Erdővidéki napló). S szinte jelképes pusztakamarási látogatása Kemény Zsigmond ledőlt sírkövénél, amelyet emelni „négyen kevesen vagyunk”, mint ahogyan egymaga is kevésnek bizonyult már korábban az Özvegy és leánya kiadatására. Fájdalmas iróniával állapítja meg, hogy Kemény Zsigmond fél évszázada még a Forrás- sorozatig sem jutott el, s beváltatlan Ígéreteink egyike marad kiadatlan, immár nemzedékek számára közismeretien életműve (Sírkövek). E hiányosságok pótlására várakozva népe szelídségét, türelmét emeli példaként. Azt a türelmet, amely miatt az e tájra Prokrusztész ágyával érkezők is kudarcot vallottak. Még hallatszik Tamási gúnykacaja a „népszakértők” felsülésén, s erre visszahang- zik Sütőben a perzsa koronaékszerek láttán felmerülő groteszk emlékkép a betlehemes kelléktárból való Gáspár király papírkoronáját hatalomellenesnek jegyzőkönyvelő ötvenes évekről (Kelet kapujában). A sírkőemelő aggodalom a meglevő hibák bátor feltárása mellett cselekvésre biztat. Bár „a hely s a körülmények másfajta — kegyetlen — beleszólása” megnehezíti a huzatos Kelet-Európa mostoha történelmi-társadalmi körülményei között élő alkotó munkáját. így lehet, hogy minden szándékazonosság ellenére az udvarházépítő Sütő-ősök s az ismeretlen naumburgi kőfaragó eltérő eredményeket produkáltak, és főként másfajta fogadtatásban részesültek. Emiatt marad terméketlen a mezőségi gólyacsalogatás, s emiatt szállhat rigó a naumburgi dóm apostolszobrainak madárcsalogató kőtojásaira (Rigó és apostol). S e másfajta történelmi determinációban látja Sütő máig tartó elszigeteltségünk okát, ami „sajátos etikai kötöttségünkben” jelentkezik — a megmaradásért vívott küzdelem és a történelmi-társadalmi igazságok áldatlan keresésének kérdés-kettősségében. Cselekvésre ösztönöz a mostoha történelmi múlt is — fordul szülőföldje felé —, ahol Dózsa fején a tüzes korona hetedizigleni osztálybosszú mindkét részről visszafelé s előlegzés is. De a „nem hajlama, hanem sorsa kényszerí- tett” katonanép, a székely megmaradása évezredes állandó pusztulása ellenére — jelkép a közösségi tettre. Persze a „történelmi önismeret nem azt jelenti, hogy a múltunkat, mint valami hullát — igazolásképpen — cipelnünk kell”. Hanem „ablaknyitás egy másik népre”. A történelem, a körülmények rideg beleszólása következtében néhány század magtalanul folyt el markunkból, figyelmeztet Sütő, amit cseppenként kell összegyűjtögetnünk. Mindez a „két kultúra” 88
