Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - JEGYZETEK - Hatvani Dániel: Jegyzetek Buda Ferenc költői világáról

untalan beléjük ütközik. De láthatóvá tenni a bilincseket, s munkálkodni szétfeszítésükön, ez ma az igazán költői vállalkozás. Buda Ferenc, a maga módján, ennek a feladatnak a részese. Még akkor is, ha csak a minduntalan — vasba — ütközés szorongását érzékelteti.Verseit végiglengi a „télszagú vas- fuvallatt”, nem hagyva helyet a forrón éltető vagy akár langyos napmelegnek, s nem véletlen, hogy a vas mint jelző á tél, a fagy, a dér, a hideg társításával jelenik meg legtöbbször. Márpedig ebben a közegben a vas is ridegebbé válik, mint egyébként, sőt a hideg érzetet is meghatványozza. E riasztó, traverzekkel megtámogatott világban a melegséget a hagyományos emberi értékek jelentik, s így egyedül ezek válhatnak a bizodalom forrásává. Hiányérzetünk itt támadhat csupán. A szóbanforgó morális tartást a vas hatalmával szembeni ellenállás termelte ki, s alkalmas volt az integritás passzív megvédésére. A fortélyosabbá vált bilincsek ellen azonban a humanizálás aktívabb energiáit kellene mozgósítani.

Vas-súlyával a világ olyannyira ránehezedik a költőre, hogy úgy érzi: fel kell adnia hadállásait, ahol a mindennapi gondok gránátrepeszei süvöltenek fölötte, s vissza kell vonulnia az idilli dombok mögé: a gyermekkorba, az álmok játékvilágába.

Egyéni nosztalgia vagy korérzés! Félelem a felnőttségtől — e jelenséget az utóbbi néhány évben világszerte rangos szociológiai tanulmányok elemzik. Fiatalok milliói fordulnak el utálkozva a számukra visszataszítóan poshadt, képmutató, s egészében elviselhetetlen felnőtt-világtól; a hippymozgalom szinte a szemük előtt zajlik.

Csakhogy ezek a fiatalok a saját bőrükön még nem érték meg a felnőttséget, Buda Ferenc viszont már végigszenvedte. Lehetséges, hogy túl korán is, és túl drasztikus módon. Épp ezért nála nem ott- maradni-akarásról, hanem visszavágyódásról kell beszélnünk. Nosztalgiája ennyivel hitelesebb, noha értelmével belátja, hogy a „boldog gyermekkor” többnyire lélektani érzékcsalódás, utólagos meg- szépülés az élményszelekciónak köszönhetően. E felismerés ott munkál a Lennék kisgyermek című versében is, amikor önmagával számotvetve állapítja meg: „Nem megy a játék.” A felnőttségből nincs visszaút, szerzett tapasztalatait nem rázhatja le magáról, mint kutya a vizet. Jótékony álomra van kilátás csupán és álombéli kályhafűtésre „gyémánttal, gyönggyel“ — ezek hőértéke többet jelent számára a hideg csillogásnál, a kereskedelmi értéknél; a gyermeki gondolkodásmódot és norma- rendszert, a haszonelvűség kritikáját, s az alig felsejtő vágyat a gazdagság után tartalmazza ez az egyetlen sor, a képiség hihetetlen sűrítő erejével.

Ki kell lépnie tehát a kúsza álmokból, vállalva a felnőttséget, annak minden terhével együtt; e kényszerű szükségre való ráébredési tartalmazza a Szólaljatok című vers bevezető szakasza. Fontos részről van szó, s Buda ezt azzal is jelzi, hogy a vers végén szóról szóra megismétli. S nála szinte szokatlanul emelkedett, már-már ódái hangot üt meg, ám távolról sem az optimizmus jegyében — Buda világában ennek nem volna hitele —, a zengzetes fennköltség mögött valójában kétségbeesés zihál; naponkénti kakaskukorékolásra van szüksége ahhoz, hogy ne hagyja el a hite, hogy ne aludjék el alkotó buzgalma.

Ébren lenni a világban — jóval több ez, mint korérzés. Korparancsról van szó.

★

Bármennyire is szeretné tehát, hadállásait Buda Ferenc nem adhatja fel, mert ezzel költő voltát tagadná meg, voltaképp önmaga ellen fordulna. Sőt, körülményei kényszerítő parancsára, rohamra is kell indulnia.

A Roham című vers nemcsak az Ébresszen aranysíp című kötetnek, de Buda eddigi költészetének is a tengelye, mondandójának gravitációs központja. Ebből adódóan egész létének gondolati összefoglalása, a minden emberi fájdalom, megpróbáltatáson túli bizakodás magasfeszültségre kapcsolt, sokkoló erejű szétsugárzása. S nemcsak Buda, de nemzedékének hangját is hallani e szenvedésben tisztult, csillagfenségű oratóriumban. Azét a nemzedékét, amelyet serdülő korában az 50-es évek elején kezdett próbálni a sors.

Generációs vers a Roham, e minőségében is párhuzamba hozható az amerikai beat-költő Allen Ginsberg fergeteges Üvöltésével. Ám Ginsberg nyíltan vall nemzedéke nevében, annak legjobb elméit látja az őrület romjaiban — e ténymegállapítással kezdi nagy verskompozicióját. Buda „csak” a maga nevében szól, de tanúsága — maradékbizalommal kilábolás a hányattatások tengeréből — nemzedékérvényű.

A két-, olykor háromszólamú vers szinte hagyományos költői helyzetfestéssel indul. Éjszaka van, csönd, ketyeg az óra — a gondolat nekigyürkézésének eszményi napszaka ez. Nagy a csábítás a magányimpressziók ecsetelgetésére, aprócska elborongásra, s ehhez adott az elvágyódásra ingerlő környezet is, a trópusi erdőt, karbonkori láprengeteget idéző ablak jégvirágcirkalmaival. S jelen van az egyenletes szuszogással alvó család is, a legkisebb gyerekét a költő megeteti ... Ez az alaphelyzet, ahonnan sokfelé nyílhat út; a családi harmónia banális dicséretéhez, a kozmikus létérzékeléshez, a melankolikus kesergéshez, a groteszk öniróniához egyaránt el lehet jutni. De a vezérszólam — akna80