Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - JEGYZETEK - Hatvani Dániel: Jegyzetek Buda Ferenc költői világáról
mező, aknaszüret — jelzi, hogy a költő veszélyesen meredek ösvényt választott, s máris az emlékezet sziklarétegei között találja magát, füstoszlopok, nyelvelő lángok, tüzek társaságában. Veszélyes övezet. . . Holott még csak egy lépéssel hagyta maga mögött a nyugalmas szobasarkot. De már erők ütköznek meg, alig felismerhető fantomok — fehér hatalom a fekete hatalom ellen —, s elegendő ok ez a félelemre. Mi vajúdik hát a pillanat jelenvalóságán túl? Nem más, mint a vadonná vált világ, amelyből már nincs menekülés. S a népi mondókák, sámánráolvasások erejével itt bontakozik ki a vaslátomás, a kétütemű hetesek monoton pörölycsapásaival; a kísérlet vezérszólammá erősödik. Az idillnek itt már az árnyéka is darabokba hullott, ezért a költő kockázat nélkül idézheti fel az ifjúság sértetlen fasorait, mert kell, hogy szembesítse önmagát az ördöggel is öklelőzni tudó egykori maga- biztosságával, alkut nem ismerő hetykeségével. De szétfoszlik mégis a kamasz kivagyiság, mert — „Töretünk napról-napra”. Mert többet vállalt annál, hogy csak az legyen a gondja; jusson ételre és italra. S következik a lehangoló felsorolás, ijesztő csupaszságban a számlák, kérvények, árcédulák; a köznapi létnek ez a lelket rogyasztó leltára. Csoda-e, ha a költőre rászakad a megalkuvás veszedelme? Ha, csak egy másodpercre is, az „irigyelt példaképek” követését látja célszerűnek, azokét, akik torkig tömve magukat a földi javakkal, már azzal sem törődnek, ha holnap rájuk szakad a földomlás. Mit tehet a költő, aki fegyvertelen, s csak jó lelkiismeretére, elkészült elméjére támaszkodhat? De ez a kiállás mégsem kevés, elegendő ahhoz, hogy ne alkudjék meg, s vállalja az örökös küzdelmet a maradékifjúságért. Mert feladata van, méghozzá nem is kicsi: „Nélkülünk ki hajtaná végre a virradatot?” A többes szám nem véletlen: ezen a ponton kifejezésében is közösségivé válik a mondandó. Hiába tipródik az ember jobbra, szebbre törő szándéka, újra és újra kihajt, akár a füvek és a levelek. Ezért indokolt a zárósorban megfogalmazott költői óhaj: „Virulj fel, szabadulás.” Szabadulás a köznapiság, a restség, a beletörődés járma alól. Lehetséges? Ha a remény csak egy holdsugárnyi is, már megéri. Abszolút reménytelenségben fogant költészet nem létezhet; a költői szó világosságot áraszt maga körül, útmutatásként a léleknek, eligazodásként az értelemnek. Buda Ferenc a Rohamban az újabbkori magyar költészet fényes ormait hódította meg. * Buda költészetét a sokjelentésű képiség élteti, ebben is az elődök legjobb hagyományainak folyta tója. Képeinek ereje javarészt népköltészeti, itt-ott bibliai ihletésű; a nyelvi mélyrétegekbe kapaszkodó eleven gyökereinek köszönheti, hogy már a Füvek példája című első kötetében is kész, kiforrott költőként jelentkezett. E képek mentesek a statikus szemlélődéstől, minden esetben szuverén mondandót hordoznak, s a gondolat sűrű közegében a fehérizzásos látomásig hevülnek. A képek eredendő alkotó anyaga eközben nem porlad szét; a látomásosságnak ezúttal semmi köze sincs a lázálom szétfolyó ködéhez. Buda verseinek izgalmasságát — ha úgy tetszik: élvezhetőségét — az adja, hogy több dimenziós szerkezetük ellenére is egykönnyen áttekinthetők; az olvasó egyidejűleg kerül a friss élményanyag, a gondolati villódzás és az érzelmi feszültség hatása alá. Az ilyen komplex versépítéshez, az istenadta tehetségen kívül, nagy-nagy fegyelem is szükséges. Ám ez Budánál nem a gondolati merészség fékjeként funkcionál, sőt inkább arról van szó, hogy a forma szűkre szabott dugattyúterében a mondanivaló hatásosabb működést fejt ki. így kerüli el az üresjáratnak még a látszatát is, a képek,.mozgása”ezzel gazdaságossá válik, a jelentés-erőátvitel pedig szinte tökéletessé. Csakhogy a költői invenciónak ez a harmonikus zártsága nem kis veszéllyel fenyeget; egyebek között azzal, hogy a költői Én alárendelődik saját anyagának, holott ennek fordítva kellene lennie. Olybá tűnik, mintha a tudatosság tehetetlenségi ereje bilinccsé merevítené a fegyelmet, s ennek szorításában nem fér meg a folyton gyarapodó életanyag. A 23 vers egy túlságosan is jól körülhatárolható élménykor variánsaiként jelenik meg. Félő, hogy Buda olyan kritikus ponthoz jutott el, ahonnan nem a költői világ tágulásához, hanem további szűküléséhez vezet az út. E folyamat „láthatóbb” zajlásaként figyelhető meg, amikor a költő köznapi léte mindinkább elveszti kapocsait, összekötő hídjait a költészet más minőségű világával. Az Ébresszen aranysíp e lehetséges szituációt legfeljebb csak közvetett módon érzékelteti — azokkal a meg nem írt versekkel, amelyek kimaradtak a kötetből. Az alkotó szubjektum erői ezen a szinten olyannyira nem követhetők nyomon, hogy nevetséges volna bármiféle „gyógyír” ajánlata; egyedül csak a bizakodás illdomos. Kis egyszerűsítéssel azt mondhatnánk: minden attól függ, hogy az új életvalóságnak a szubjektumra ható áramlatai mennyire tudnak áttételeződni Buda költői világába. Ahhoz, hogy pozitív válasz szülessék, elsősorban is bilincsein kellene tágítania. Vagy éppenséggel felcserélnie kényelmes öltözékkel, amely egyáltalán nem jelentené a fegyelem elsikkadását. Csak éppen szabaddá válna az alkotó erők belső mozgása, s ez még akkor is megérné, ha valamelyest növekedne a „félresiklás” kockázata. A vasak „maguktól nem hajoltak” — Buda Ferenc, a költő megállapítása ez. Lehetséges, hogy önmaga számára szóló figyelmeztetésként is megszívleli? 6 Forrás 81
