Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 4. szám - JEGYZETEK - Hatvani Dániel: Jegyzetek Buda Ferenc költői világáról
tikusok késői rokonának. Protestálása ugyanis nem direkt, hanem eléggé áttételes módon nyilvánu meg, hiszen ilymódon teljesedik ki a tárgyak hatalma is az ember felett. A technikai civilizáció közepette a mindennapi lét rutinhelyzeteibe illeszkedő embert az uniformizálódó gondolkodás veszélye fenyegeti, s e riasztó perspektívával helyezi szembe a kétkezi munka, a jogért való lázadás, az élet harmonikus teljességét betöltő hagyományok megőrzésének plebejus eszményét. S hogy nem ez a legprogresszívebb alternatíva? Vigyázzunk a verdikttel: költőről van szó, aki az emberi értékek védelmét csak a saját élményvilágából hozott érvekkel támogathatja hitelesen. A költő nem kíván részt vállalni a komputerekbe programozott életfolyamatokból, szívesebben hódol a sorsszerűségnek, mert ez még az emberi totalitásra emlékezteti. Csakhogy különös ellentmondás vibrál itt, amely adódik abból, hogy még a legönzőbb, az önmaga imádatával vagy pocs kondi ázásával leginkább elfoglalt lírikus is azért veti papírra sorait, hogy költői igazságkereséséhez szövetségeseket keressen és találjon. Hatványozottan így van ez a népben, nemzetben gondolkodni tudó Buda Ferencnél. Hogyan is válhatna másképp „hasznos akarattá”? Ám épp azok, akikhez szavának el kellene jutnia, mind nagyobb mértékben hódolnak a civilizáció komfortjának, amelynek megszerzéséért robognak naponta „dörgő Danuvián és fekete vonaton Jeruzsálembe”. A maradékfalu, a sárba ragadt paraszti világ képét a hagyományőrzés és a vigasztalanság látványának kettős pólusa tartja feszültségben. Kihez tartozzék tehát a költő? Kivel rokonszenvezzen? Elméjének ébersége arra figyelmezteti, hogy a nép fogalmát oly sokszor emlegették már a csalárd és hamis próféták, hogy a költő magát a szót is alig veheti büntetlenül a szájára. De híven őrzi, hagyományként bár, a kétkeziek dacos magatartásnormáit, amelyek plebejusméltóságot kölcsönöztek osztálysorstársainak. Nem múltba fordulás ez; de a múlt emberi értékeivel miért ne gazdagodhatna a jelen? Buda eszményeinek hordozója máig is a „termő szegénység, a türelmes krumplifészek”. És hordozói azok, akiket a civilizációs komfort nem ültetett puha pamlagra: a mély sarat taposok, a kőkemény hajnalokon önmagukba görnyedt vonatozók. Útja a csillagszeplős boltozat alatt elnyújtózó zöld libamezőről vezetett idáig, s már-már idillbe fullad a gyermekkori faluvég, ám a színhely már a felnőtt szótlan, fájdalmas számadásának nyit teret. Mert sors ez is, csaknem olyan szigorú, krisztusi megtörettetésnek kitett, mint az elesett katonáké, akiknek vas- és puskaporszagú emléke mond Ítéletet minden olyan korról, amelyet egyedül a „parancsra új parancs, szabályra új szabály” iszonyú mechanizmusa éltet. Mindebből kitetszik, hogy Buda költészete a múlt olyan televényébe ereszti gyökereit, amely tartásban, erkölcsiségben kimeríthetetlen. Erőtadó példáért a liliommal díszes és korbáccsal hasznos Ady Endréhez fordul, „hogy száj és szem meg ne alkudjék soha”, de népi szövetségesként kínálkozik számára Berda József és Veres Péter is. S rajtuk keresztül mindenki, akinél a sors, a személyiség és a mű triumvirátusának egysége tündököl. * Buda Ferencről szólván közhely már, hogy jelzős összetételeiben az uralkodó szó: a vas. Bár nem gyűjtöttem ki, hogy terjedelemre vékonyka kötetében hányszor és milyen gyakorisággal fordul elő legelterjedtebb fémünknek a neve; ezt a feladatot meghagyom a strukturalista elemzőknek. De a jelenség ezúttal sem kerülhető meg; a v a s-ból kovácsolható kulcs bizonyos értelemben feltárja előttünk Buda költői világát, annak többnyire rejtettebb zugait is. Ráadásul ezt a kulcsot maga a költő adja a kezünkbe. Essünk túl a már szintén közhelyszerű következtetésen: a vas alapanyaga a fegyvernek is, a szerszámnak is; eképpen tehát a rombolásnak is, az építésnek is. Megmunkálása, használata verejtékes küzdelmet igényel, de meghozhatja az anyag formálásának örömét is — jelentése tehát ebben a szférában is ambivalens. E jelentéstartalmak Buda számára különösen kézenfekvőek, ő maga is volt vasmunkás; tenyere, izmai még emlékeznek a vasrudak cipelésére, hajlítgatására. Ám eddig az okfejtés ekevasa — hogy témánál maradjunk — csak a dolgok felszínén húzott barázdákat. Mélyebbre úgy hatolunk, ha előbb egy pillantást vetünk jelen világunk vastermészetére. Az emberiség történelmének egy viszonylag korai fejlődési szakasza vaskorszak néven ismert. Csakhogy e korszakot, a történelmi létre gyakorolt kihatásaiban szinte a máig terjedően kell meghosszabbítanunk. A vas mint termelőeszköz és mint hatalmi arzenál, megszülte a szokások és a törvények vasrendszerét is, méghozzá félelmetes-valóságosán; a bilincs képében. Az ipari forradalomtól az emberiség felszabadítást várt, s ehelyett a kiszolgáltatottság, az elidegenedettség vasketrecét kellett magára zárnia. S mostanában, amikor egy új minőségű technikai világ körvonalai rajzolódnak ki előttünk, a bilincsek iszonyú súllyal nehezednek mindennapi létünkre. Ám az igazán aggasztó az, ha az átlagember képtelen észrevenni, hogy kezén-lábán, főképpen gondolatain történelmi béklyók csüngenek, s az emberiség, amely az átlagember mintázatát hordja magán, önnön vívmányait nem képes méltó módon felhasználni, sőt inkább arra képes, hogy azokat jóvátehetetlenül önmaga ellen fordítsa. Mert közben maga a ketrec is kényelmesebbé vált, s ez eggyel több ok arra, hogy az ember nehezen szánja el magát a kitörésre, szakítva a megszokottság nyugalmával. A költő viszont annyival is több az átlagembernél, hogy érzékeli a láthatatlan rácsokat, hiszen mind79
