Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 4. szám - HAZAI TÜKÖR - Zoltán Zoltán: Szőlő vagy cellulóznyár?

— Ez tehát a régi magángazdálkodás bűne? — fűzöm tovább a gondolatsort.

— A közfelfogással szemben nemcsak annak. A talajviszonyok ezeken a területeken nagyon változók. Van olyan félholdas terület, ahol 3—4 féle talajadottsággal találkozunk. A kistermelő tapasztalatai alapján igyekezett a terület minden részére olyan növényt telepíteni, ahol az a legjobban érezte magát. Ha nem ezt tette, úgyis kipusztult, vagy elsatnyult. Lassacskán tehát minden a maga helyére került, és jól megvoltak egymás mellett. Mi azonban nem bíbelődhetünk ezekkel. Nekünk gépesítésre, nagy parcellákra kell berendezkednünk, hogy minél kevesebb élőmunka-ráfordításra legyen szükség.

— Tehát nagy rekonstrukció kellene? — vetem közbe.

— Igen, de erről már lekéstünk. Akkor kellett volna ezt a munkát itt is elvégeznünk, amikor az állam még jelentős összegekkel dotálta a telepítést. A nagyüzemi szőlőtelepítés ugyanis nagyon földmunkaigényes. Buldózerek, szkréperek tömegének többhónapos munkájára van szükség, hogy ez az összevissza buckás terület asztallap simaságévá váljék. Levezető árkok épüljenek. Egyszóval megvalósuljon a tereprendezés. Meggyőződésem, hogy erre önerőből csak nagyon tőkeerős tsz-ek lennének képesek. Ha vannak is ilyenek, azok is inkább másba fektetik, ami hamarább megtérül, vagy ami legalább annyi állami dotációt hoz, mint a saját befektetés. Az államnak pedig nem érdeke a szőlő- telepítés további támogatása, mert már eddig is annyit telepítettek, hogyha az mind termőre fordul, éppen elég bajunk lesz, hogy mit kezdjünk a terméssel.

— Szóval a túltermeléstől félsz? — vágok közbe.

— Nemcsak én! Más is! — válaszolta Tamás.

— Őszintén szólva, én nem félek. Persze, van aki erre azt mondja: kibicnek semmi sem drága. Tehát nézzük csak! Van itt egy kis fehér könyvecske. Az a címe: „Az élelmiszergazdaság fejlődése.” A Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Távlati Fejlesztési Bizottság adta ki. Ennél reálisabb kiadványaiig jelent meg a magyar mezőgazdaság helyzetéről. Mit is mond ez a borgazdaságról?

„A felszabadulás utáni szüretkori szőlőterület közel 420 000 kát. hold 1956—1957-ig 340 000 kát. holdra csökkent. A második ötéves terv időszakában több mint 80 000 kát. hold új nagyüzemi szőlő létesült, ebből több mint 50 000 kát. hold az alföldi homokvidéken. A telepítések nyomán a szőlő területe 1969-ben 406 000 kát. hold volt.”

így hát aligha mondhatjuk azt, hogy „túltelepítettük” magunkat, mert még mindig nem értük el a korábbi 420 000 holdat, csak az 50-es évek kiesését pótoltuk. Természetes, hogy sokkal korszerűbb szőlőkkel. Az a tény azonban, hogy 1946—1956 között, vagyis tíz év alatt 80 000 kát. hold szőlő pusztult el, arra figyelmeztet, hogy a szőlő nagyon érzékeny növény. A közfelfogással szemben nem is annyira a peronoszpórára, mint inkább az agrárpolitikára. Az említett pusztítást ugyanis az 50-es évek hibás agrárpolitikája okozta.

— Ebben igazad van, de nézd meg a bortermés növekedését. Nyakunkon van a hatmillió hektoliteres termés, ha az új telepítésű szőlők mind termőre fordulnak.

— A bortermés valóban emelkedik. Idézem az említett kiadványt: „A bortermés az 1931—1940-es évek átlagában hárommillió hl újbor volt, az 1961—1969 évek átlagában már meghaladta a 4,2 millió hektolitert.”

— No látod? — vágott közbe Tamás.

— Várjál csak! Hadd olvassam tovább. „A terméseredmények ingadozása folytán a rossz termésű éveket követően ellátási, rekordtermésű évben betakarítási és tárolási problémák jelentkeznek.” Az előbbivel szemben tehát azt is el kell ismerned, hogy ez is igaz. Emlékszem még, hogy milyen pánik volt 1958-ban és 1964-ben, a rekordtermésű években. Még az sem volt, amibe szüreteljünk. Jugoszláviából importáltunk nagy mennyiségű hordót. Egy okos újító kitalálta, hogy az épülő százhalombattai olajfinomító tartályait töltsék meg borral. Megtöltötték! Pocsékba is ment az egész. Felfüggesztették az antialkoholista propagandát. Cikkek jelentek meg az újságokban a borfogyasztás étvágygerjesztő, gyomorsavpótló és ki tudja milyen előnyeiről. A vendéglősöknek elrendelték, hogy főzzenek borlevest, borhabot. A marhapörköltbe sem árt egy kis jó bor. Tegyünk bele! — ajánlották a legfőbb szakácsok. A belkereskedelem kiadta a jelszót, hogy nyissunk minél több borozót, az jobban megfelel a magyar ember ízlésének. Majdhogynem azt is kimondták: aki magyar és jó hazafi akar lenni, az most csak bort iszik!

Szóval nagy volt a felkészülés és még nagyobb a pánik. Tucatszámra készültek a borozók. Tízmillió magyar jobbik fele várta felkészült gyomorral a borozón befogadását. És milyen nagy volt a csalódás, amikor még úgy istenigazából bele sem lendültek a fogyasztásba, máris lefújták a borriadót. Sőt három hónap alatt úgy megcsappantak a készletek, hogy még a boráremelést is szükségesnek tarottták, mondván: „az állam ilyen jó bortermés után nem folyósítja tovább az ártámogatást”. Fizessék meg a borivók! És azok meg is fizették.

— Ez a szubvenciós politika különben nem új. Az 1969-es rekordtermés után elhatározták, hogy a kenyérgabona és még egy sor termény után csökkentik a szubvenciót. Hozzá is láttak a rendeletek kidolgozásához, de ezek átfutási ideje legkevesebb egy félév. Mire tavaly megjelent, hogy eltörlik a szubvenciót, mert a termés gazdasági feltételei stabilizálódtak, már éppen a termés gyenge voltát kellett megállapítanunk. A hatmillió hektolitert én mégis problematikusnak érzem — tért vissza az eredeti kérdéshez Tamás.

44