Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)
1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Szűcs Sándor: Emlékezés Nagy Imrére, a sárréti parasztköltőre
Ez első találkozásunkat követően többször felkerestem, valahányszor néprajzi gyűjtőutam falujába vezetett. Dolgozataim különnyomatából vittem neki. Mert szerette, érdeklődéssel olvasta ezeket. Megismervén belőlük munkám értelmét, célját, több kiváló adatközlőre hívta fel a figyelmemet. Egyik alkalommal az apját ajánlotta: — Apám se csak dűlőneveket tud ám! . . . Emlékszik a rétes, mocsaras világra is. Hogy éltek az akkoriak, a halászó, madarászó pákászok, meg a darvászok. Vallassa ki, szíves örömest mesélget erről. Én magam is tudok egyet-mást. Hiszen pákász volt a nagyapám! Ő azonban költő volt, s így versben idézte meg pákásznagyapja emlékét. — Eleinte furcsállottam, hogy beszélgetéseink során mennyit verselt! Mintha azt, amit prózában mondott, mintegy hitelesíteni akarná a verssel. Mintha a gondolat, az érzelem tökéletes kifejezési formájának a verset tartaná. — De- hát régente a paraszti közösségek alkalmain is (akár vígságos volt az, akár gyász) örökösen szólt a vers. A népi hagyomány telve van rigmussal. S Nagy Imre parasztköltő volt. Három kéve nád árnyékán ült nagyapám és pipázott, pipafüstjét vitte a szél s a mocsár csöndben virágzott. Vitte a szél a kék füstöt, s zúgott a nád, nyílt a tökincs, csillogott a halak pénze, s nagyapámé volt e sok kincs. Úgy ült a nádkéve árnyán, mint egy mesebeli király, kócsag tojt a ladikjába, jó hírt vitt neki a sirály. Nem gondolta, nem álmodta, hogy halál jön majd a tóra, hogy a hal és a víz helyén tanyát üt a hörcsög, róka. Aki tudja, hogy a múlt század derekán lecsapolt Sárrét helyén korunkig uradalmi birtokok terültek el, annak nem kell magyarázni ez utóbbi strófa valódi értelmét. — Hová lett a ladik? — kérdeztem, mint néprajzos. Mert a sárréti pákászok tölgyfacsolnakjaiból mutatóba se találtam legalább egyet, évtizedeken át kerestem pedig. — Holtak derese lett belőle. Ehol van ni, itt ülünk rajta. Sok esztendeig emésztette az idő az udvar sarkában a szárazra került csolnakot. Egyszer aztán négylábú lócát eszkábáltak belőle. De miért „holtak derese”? Úgy hordozzák háztól házhoz, mikor valakit learat a halál áldott kaszája, és boldogan hever rajta kínja után a holt paraszt. . . Szegényes temetések alkalmával kölcsönkérik ravatalnak. A költőnek is jutott szerep ilyenkor: búcsúztató verset írattak vele, s ő fogalmazta a fejfára vésendő szöveget is. Nem kívánták tőle ingyen: „Szegényember érzi a másik szegénységét.” — Nemcsak a megboldogultnak, hanem bizony annak a néhány krajcárnak is meg volt már ásva a sírja, amit a búcsúztatókért kaptam. Többször, mint nem, haza se vittem. A temetésről jövet sót, paprikát vettem rajta a sarki boltban. E búcsúztató versekért tartotta költőnek a faluja népe. Hogy a magyar irodalom számára is ír, arról sokáig nem tudott. Nagy Imrét ez nem bántotta. — Az bánt, hogy azt a sorsot, amiről írok, velem együtt ők is szenvedik. A Szabadság, a Föld és Szabadság, a Magyar Falu című újságok közölték olykor egy-egy költeményét, de ezeket nem igen olvasták az udvariak. Majd később a Kis Újságból tudták meg, hogy költőjük nem csupán búcsúztatókat ír. — A pap meg a jegyző, patikás, még a főszolgabíró is tudott róla, hogy írogatok. A csendőrök is. De emiatt még nem szóltak rám, emiatt nem zaklattak. Szegény Nagy Imre. Úgy ismerte őket, hogy szinte természetesnek tartotta volna, ha emiatt is zaklatják. — Ám nagyon jól mondta e beszélgetésünk idején, hogy „még” nem zaklatták! Mert rövid élete legvégső szakaszában, amikor már súlyos beteg volt, egy cikke miatt két évre ítélték. Börtönbe azonban már nem zárhatták, a halál gyorsabb volt. Előszörre rekkenő nyáron találkoztam vele, legutoljára pedig téli napon, 1942 februárjában. Nagy pelyhekben hullta hó. Gyalogszerrel jött át hozzám, Udvariból Bajomba. Mint valami mozgó hóember köszöntött be. — Hetek óta kusztonyoz valami belülről, hogy jöjjek át, látogassam meg. De hogy olyan derült, fé5 Forrós 65
