Forrás, 1971 (3. évfolyam, 1-6. szám)

1971 / 3. szám - NÉP, TÁJ, HAGYOMÁNY - Szűcs Sándor: Emlékezés Nagy Imrére, a sárréti parasztköltőre

nyesebb idő járt mostanában, nem volt kedvem útra kelni. Ilyen időre vártam, ilyen illik hozzám. Mindjárt fogtam is a botot, indultam — tréfálkozott fanyar mosolygással.

A kemencénél melengette meggémberedett kezét.

— Többet ér ezt tapogatni, mint égő pipát szorongatni. — Az ablakon át elgondolkozva nézegette a kertben álló diófát, hóval lepett vastag ágait.

— Szabó Pálnak is ilyen szép nagy diófája van Biharugrán. Mint egy malomsátor.

Jövetele előtt éppen népi írók könyveit nézegettem, ott hevertek az asztalomon. Ő is kézbe vette, nézegette őket. De csak a versköteteket lapozta fel. Mindegyikből olvasott is fel két-három verset.

— Erdélyi Jóskával egyidős vagyok. Jól mögötte maradtam ... Ha nyargalni bírnék se érném már utol. Sinka Pista is világgá ment a szalontai határból . ..

így kezdődött a beszélgetésünk a népi írók verseinek olvasgatásával, életükről, sorsukról, törekvéseikről való elmélkedéssel. Meleg szeretettel, megbecsüléssel emlegette őket. Magát nem számította közéjük.

— Nekem a falumban kell maradnom. Nem masírozhatom velük. Én csak ballagok, bolyongok a bihari határszélen. A pórok költője vagyok. Övék vagyok én kint a mezőn, s övék leszek a ravatalon, halálom egy elfutó árny lesz sok-sok szegény paraszton.

Megint a költészet nyelvén szólt, egy verse szálait húzva a próza szövetébe. — Göcsörtös két kezét fáradtan az asztalra tette, fejét lehajtotta, hallgatott. Aggódva néztem. Lerítt róla, hogy nem csupán fáradtság nehezedik rá, hanem beteg is. De tagadta.

— Elgondolkoztam csak — emelte fel a fejét. Horváth Lajosról, a Dancsházán élő másik parasztköltőről kezdett beszélni. Őt tartotta sorstársának. Elmondta, hogy nála is járt előző napokban, s meghányták vetették egymáséhoz hasonlatos problémáikat.

— Körbe járattuk a bajok szérűjét a gondok lovaival, felvilláztuk, de nem találtunk alatta jó szemet.

— Nehezen bírom a munkát, hát még a kaszát! Három helyen tört el a karom. — Mutatta is, kitapogatva a csont forradásait. — A múlt nyáron alig kerestem meg az aratással öt és fél mázsa búzát. Napszámból tengődünk, amikor kapok munkát, meg amikor bírom. A feleségem varrogat, szegény, de a pislogó petróleum lámpánál elromlik már a szeme. Jó, ha a munkájáért évente kap hetven pengőt, a nyolcvanat már nem éri el.

De más baj is volt.

— Naponta járnak a nyakamra a csendőrök. Házkutatást tartanak. Kísérgetnek, vallatóra fognak. Bizony még meg is ütnek.

A Szociáldemokrata Pártnak volt a jegyzője. Egyszer kérdezte tőle a főtörzsőrmester: „Miért nem lép ki a pártból! Kell ez magának! Miből vesznek kenyeret!” E bokros kérdésre ennyi volt a csendes, de határozott válasz: „Nem tagadom meg a fajtámat, ha éhen halok se.”

Az uradalmi kasznár nem szánta. Ha észrevette a napszámra jelentkezők seregében, mérgesen intett neki a lovaglóostorával: „Cocolista Nagy Inci kutyagolhat haza. De már iszkoljon is! Számára nincs munka.”

Voltak, akik azt ajánlották neki, menjen Pestre.

— Nem tudnék én ott élni, idegenben, távol a falumtól. Én csak itt tudom megírni a verseimet. Itt gondolom ki őket a kapa, kasza nyelén. Meg hajnalonként, amíg kigyalogolok az urasági majorba. Meg az uradalmi hodályban a földre szórt szalmán, álmatlanul töltött éjszakákon. Van úgy, hogy kettőt- hármat tartogatok készen. Úgy érzem, felszivárognak a szívemből a fejembe . . . Munka közben eleimondogatom magamban. Amikor otthon megpihenek, papírra vetem őket.

— Papír innen-onnan kerül, csak a féloldala legyen tiszta, megfelel. Egy fél ceruzám még van. De a tintám már elfogyott.

Zsebéből elővett egy plakátdarabot, és arról felolvasta azt a versét, amelyet 194-1 szeptemberében irt a biharnagybajomi vásáron, ahol a „Holtak derese” című versfüzetét árulta — hiába.

— Egy öreg históriás dalolgatott a cédulaház sarkánál. Elnézegettem szegény kollégát. Ő már megtanul ta, hogyan kell árulni a vásáron. Maga köré csődítette az ácsorgókat, dicsérte nekik a cifra fedelű porté káját. Az enyémnek a fedele nem tarka, egyszerű fehér, csak a betűk vérszínűek rajta. Hoztam is egy et.

Előhúzta a tarisznyájából, tollat kért és e sorokat írta bele: „Szeretetem legmelegebb érzésével adom e verses könyvet Szűcs Sándor magyar testvéremnek, és azért is, hogy néha boruljon le a »Holtak deres é«-re szeretni az én lelkemet is.” Két tenyere közé fogva nyújtotta át a dedikált füzetet.

Hogyne emlékezném hát Nagy Imrére, szülőföldem költőjére! . . .

— Jó volt így elbeszélgetni. Lehet, nem is találkozunk többé ebben az életben — mondta búcsúzóul, amikor távozóban kikisértem, és a kapuban kezet fogtunk.

Néma vagyok, nehéz a nyelvem, zsebem üres, éhen és szomjan állok itt a vásár közepén, pórálmú Biharnagybajomban.

És nincs erőm kikiáltani,

hogy eladó a könnyem, álmom amit eddig sírtam s álmodtam a pókhálós magyar pusztákon.

66